Az „angyalhaj” egy több száz éves rejtély.
Ez nem nyárfa szösz. Nem is pókháló. És nem a katonaság csínytevése. Egy olyan jelenségről van szó, amelyet talán már a fáraók idején is megfigyeltek, de a tudósok a mai napig nem tudják megmagyarázni.

1954 októberében Firenzében, az „Artemio Franchi” stadionban az emberek egy futballmérkőzés közben különös jelenség tanúi lettek. Az égből, lassan keringve, valami óriási pókhálóhoz hasonló kezdett aláhullani. Ez az esemény adta a világnak a legismertebb mintákat abból az anyagból, amelyet a népnyelv „angyalhajnak” nevezett el.
Sőt, ahogy a tudósok kiderítették, az angyalhajat már jóval korábban is észlelték. Ez nem az atomkor jelensége. De akkor mi lehet ez?
Korai megfigyelések
Az angyalhajjal kapcsolatban gyakran hallani azt a történetet, miszerint egy, III. Thotmesz fáraó uralkodásának idejére datált papiruszon (a „Tulli-papiruszon”) leírták, hogy az egyiptomiak több napon keresztül „tüzes köröket” figyeltek meg az égen, majd ezt követően valamilyen „illékony anyag” kezdett hullani az égből.

A legtöbb komoly egyiptológus azonban a „Tulli-papirusz” szövegét vagy a 20. század ügyes hamisítványának, vagy egy nagyon szabad értelmezésnek tartja, amely valami egészen másról, talán egy meteorológiai jelenségről szólt. Jobb tehát, ha békén hagyjuk a fáraókat, és rátérünk a megbízhatóbb forrásokra.
Annál is inkább, mivel tényleg léteznek ilyenek. Az 1741-es angol krónikák több városban is tenyérnyi méretű „pelyhek” vagy „pókhálók” hullásáról számolnak be. Egy évszázaddal később, 1857-ben, az amerikai Charleston városának lakói éjjel különös „üstökösöket” láttak az égen, reggelre pedig az egész várost vékony, pókhálószerű szálak borították. Jellemző módon pókokat nem találtak rajtuk.
A 19. század másik nagy visszhangot kiváltó esete 1881-ben, Milwaukee-ban történt. Ott annyi „angyalhaj” hullott, hogy a szemtanúk szerint némelyik szál hossza a 20 métert is megközelítette. Az eseményről a nagy tiszteletnek örvendő Scientific American magazin is beszámolt.
Mit árulnak el nekünk ezek a régi feljegyzések? Azt, hogy a jelenség nem köthető a 20. század repülőgépeihez, rakétáihoz vagy titkos katonai kísérleteihez. Már előttünk is létezett.
A firenzei incidens
De térjünk vissza Olaszországba, az 1954. október 27-i futballmérkőzéshez. Ez az eset a leginkább tankönyvbe illő az „angyalhaj” kutatásában. Minden egybeesett ugyanis: tömeges észlelés, rengeteg szemtanú – köztük a sajtó képviselői –, és ami a legfontosabb: elemzésre összegyűjtött anyag.

A szemtanúk beszámolói szerint a stadion felett két fénylő, szivar- vagy orsóalakú tárgy jelent meg az égen. Ahogy az égen manővereztek, fehér, füstszerű csíkokat hagytak maguk után. Ardico Magnini, az olasz válogatott labdarúgója később így emlékezett vissza: „Valami olyasmit láttam, ami távolról egy tojásra emlékeztetett, és nagyon lassan haladt. Megcsillant rajta a napfény.”
A játék természetesen leállt. Mindenki az égi látványosságot figyelte. Amikor a tárgyak eltűntek a szemük elől, kiderült, hogy az egész pályát ragacsos, áttetsző rostok borítják.
Amikor az emberek megpróbálták a kezükbe venni, a szálak azonnal összezsugorodtak és eltűntek, mintha elolvadtak volna. Az „angyalhajnak” ez a tulajdonsága – a gyors eltűnés, vagy tudományosabban fogalmazva a szublimáció (a szilárd halmazállapotból közvetlenül gázneművé válás, mint a szárazjég esetében) – a jelenség egyik legnagyobb rejtélye.

Az esemény egyik szemtanúja, egy Alfredo Iacopozzi nevű vegyészhallgató azonban a többiekkel ellentétben nem puszta kézzel nyúlt a szálakhoz, hanem leleményes volt: óvatosan feltekerte őket egy pálcára, és légmentesen lezárta egy kémcsőben. Az ő éleselméjűségének köszönhető, hogy a tudósoknak lehetőségük nyílt az „angyalhaj” tanulmányozására.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: