Nincs annál kellemesebb, mint a dugókat és tömeget elkerülve a sztrádán autózni. Nagyjából így érezhetik magukat a privát bizniszjetek utasai is.
Amíg a hatalmas utasszállítók több száz utassal a fedélzetükön 9-11 kilométeres magasságban közlekednek, addig a kompaktabb és fürgébb társaik könnyedén felkúsznak 13, sőt némelyik akár 15,5 kilométer magasra is.
Ez nem is annyira státuszkérdés, sokkal inkább a mérnöki különbségek, a gazdasági célszerűség és az exkluzív légtérhez való hozzáférés következménye. A nagy magasságú repülés titka olyan technológiák ötvözetében rejlik, amelyek a hagyományos repülés számára nem elérhetők.
1. Légi autópályák

Az égbolton, akárcsak a földön, megvannak a saját közlekedési szabályok és a forgalmi áramlatok egyértelmű szétválasztása. A legtöbb nagy utasszállító, mint a Boeing és az Airbus, forgalmas „légi autópályákon” halad, amelyeket repülési szinteknek neveznek. Ezek a folyosók 9-12 kilométeres magasságban húzódnak. Itt intenzív a forgalom, és minden repülőgép szigorú útvonalat követ a légiforgalmi irányítók felügyelete mellett.

A bizniszjeteket ezzel szemben eleve arra tervezik, hogy e nyüzsgés felett repüljenek. Az ő repülési környezetük általában valamivel a fő útvonalak felett található – 13–14 kilométer körüli repülési szinteken, a legjobb modellek pedig képesek elérni a 15 kilométeres határt is. Ez egyfajta sáv a kiváltságosoknak, ahol a légtér gyakorlatilag szabad. Ez a privilégizált hozzáférés lehetővé teszi a magángépek pilótáinak, hogy közvetlenebb és hatékonyabb útvonalakat válasszanak, és ne kelljen kerülgetniük a más légi járművekből álló „dugókat”.
Érdekesség, hogy a bizniszjetek között a sorozatgyártású modellek abszolút rekordere a Gulfstream G650ER. Ez a repülőgép képes felkúszni a fantasztikus 51 000 lábas (több mint 15,5 kilométeres) magasságba. Ilyen magasan az ég mély sötétkék, szinte fekete árnyalatot ölt, a Föld görbülete pedig szabad szemmel is láthatóvá válik, ezzel olyan látványt nyújtva az utasoknak, amely csak keveseknek adatik meg.
2. Hajtóművek és szárnyak a ritka levegőhöz

Ilyen nagy magasságba emelkedni olyan feladat, amire egy átlagos repülőgép-hajtómű nem képes. A bizniszjetek egyik különlegessége az erőforrásukban rejlik, amelyet a „Forma-1” versenyautók motorjaihoz lehet hasonlítani. A ritka levegőben, ahol katasztrofálisan kevés az oxigén, egy hagyományos hajtómű fulladozni kezdene. Ezért a magángépekre olyan turbóventilátoros hajtóműveket szerelnek, amelyek lehetővé teszik a tolóerő megőrzését nagy magasságban is.

Az erős kompresszor beszívja és összesűríti a ritka levegőt, bepumpálva az égéshez szükséges oxigénmennyiséget az égéstérbe. Ez lehetővé teszi a tolóerő megőrzését ott, ahol más repülőgépek már nem tudnak normálisan repülni. Persze önmagában az erő kevés. Az ilyen repülés aerodinamikája már egy külön művészet. Az olyan gépek szárnyai, mint a Gulfstream G650 vagy a Bombardier Global 7500, különleges formájúak és nagy karcsúságúak, amelyeket a magas szubszonikus (hangsebesség alatti) sebességen történő repülésre optimalizáltak.
Ez a konstrukció elegendő felhajtóerőt termel még a ritka légkörben is. 15 kilométeres magasságban a levegő sűrűsége mindössze 12%-a a tengerszintinek. A magángépek hajtóművei itt a képességeik határán működnek, hasonlóan egy versenyautóhoz a Le Mans-i egyenesben. A külső nyomás annyira alacsony, hogy túlnyomásos kabin nélkül az ember másodpercek alatt elveszítené az eszméletét, de a gép belsejében kellemes nyomást tartanak fenn, mintha egy hegyi üdülőhelyen lennél.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:























