A 3D-tévék azzal az ígérettel robbantak be a piacra, hogy a mozik varázsát egyenesen a nappalinkba varázsolják.
A kép mélysége, a jelenlétérzet, a szórakozás „új dimenziója” – mindez forradalminak hangzott. Ám a diadal helyett a technológia az elektronikai ipar történetének egyik legnagyobbat szóló bukását könyvelhette el. De miért nem vetette meg a lábát otthon a 3D, ha a mozikban milliókat hódított meg? Nézzünk utána!
A 3D-láz születése
A 3D története jóval a televíziózás korszaka elé nyúlik vissza. Már 1838-ban feltalálta Charles Wheatstone angol fizikus a sztereoszkópot – egy eszközt, amely két, egymástól kissé eltérő kép segítségével hozta létre a térbeli hatás illúzióját. A 20. század elején megjelentek a vörös-kék szűrős anaglif szemüvegek, az 1950-es években pedig a mozik átélték az első 3D-mániát.
Akkoriban a technológia még esetlen volt: a minőség hagyott némi kívánnivalót maga után, az érdeklődés pedig gyorsan alábbhagyott. Újabb lökést az 1970–1980-as évek hoztak, amikor az IMAX kísérletezni kezdett a nagyformátumú 3D-vetítésekkel, de az igazi áttörést csak a digitális korszak hozta el. A számítógépek és a modern kamerák tették a térhatású képet látványossá, elérhetővé és késszé arra, hogy beköltözzön az otthonokba.

A döntő pillanat 2009 decemberében jött el, amikor James Cameron „Avatar”-ja letarolta a mozikat, és közel 2,8 milliárd dollárt kaszált. A nézők tódultak a 3D-s vetítésekre, teljesen elvarázsolta őket a Pandora dzsungele. Ez a siker jelzésértékű volt az elektronikai ipar számára: a háromdimenziós jövő megérkezett. A 2010. januári Consumer Electronics Show-n (CES) a legnagyobb márkák – a Samsung, a Sony, az LG, a Panasonic, a Philips – bemutatták első 3D-tévéiket.
Az árak borsosak voltak: a modellek 2000 és 5000 dollár között mozogtak, a képernyő méretétől és az extra funkcióktól függően. De ez nem tántorította el a rajongókat. A marketingesek hatalmas kampányokat indítottak, „otthoni mozit” ígérve. Az üzletek demózónákat alakítottak ki, ahol a látogatók szemüveget húzva merülhettek el a térbeli világban. 2010 és 2011 között az eladások meredeken emelkedtek, és a 3D a csúcskategóriás tévék kötelező elemévé vált.
Technológiai sajátosságok és a 3D típusai

A gyártók különböző megközelítésekkel felvértezve vetették bele magukat a piac meghódításába a 3D-hatás elérése érdekében:
- Aktív technológia: A shutter (aktív záras) szemüvegek infravörös jel segítségével szinkronizálódtak a tévével. A képernyő felváltva mutatta a képet a bal és a jobb szemnek, a szemüveg pedig ezzel összhangban sötétítette el hol az egyik, hol a másik lencsét. Ez éles, teljes felbontású képet biztosított, de a minőségnek ára volt: a szemüvegek 50–150 dollárba kerültek, nehezek voltak, és elemmel működtek, amelyek persze mindig a legrosszabbkor merültek le. Néha a szinkronizáció is akadozott, ami villódzást okozott, ettől pedig elfáradt a szem.
- Passzív technológia: Itt a mozikból ismert könnyű, polarizált szemüvegeket használták. A képernyő két, eltérő polarizációjú képre oszlott, a szemüveg pedig szétválasztotta ezeket a két szem számára. Ezek a szemüvegek olcsók voltak – mindössze 5–10 dollár –, és nem kellett tölteni őket. A minőség viszont megsínylette: a Full HD-ból (1920×1080) mindkét szem csak a sorok felét látta (1920×540), ami néha kevésbé élessé tette a képet, a világos részeken pedig vízszintes csíkok tűntek fel. Igaz, a modern képernyők apró pixelein ezt nem mindenki vette észre.
- Autosztereoszkópikus technológia: A legambiciózusabb ötlet – 3D szemüveg nélkül. Speciális lencsék vagy rácsok a képernyőn irányították a különböző képeket a két szembe. A Toshiba 2011-ben elsőként dobott piacra ilyen tévéket, de a csoda elmaradt. A betekintési szög minimális volt: egy lépés balra vagy jobbra, és a hatás eltűnt. A fényerő csökkent, az élesség gyenge volt, az ár pedig az egekbe szökött.
Mindegyik módszer a vezető szerepért küzdött, de egyik sem tudott egyértelmű győzelmet aratni.
A 3D-tartalmak fejlődése

A 3D sikere a tartalmon múlott, és az első években az ipar igyekezett is tartani a lépést. A filmstúdiók elkezdték kiadni a filmeket Blu-ray 3D-n: 2012-re már több száz cím volt elérhető – a friss blockbusterektől az újragondolt klasszikusokig. 2009 decemberében szabványosították a Blu-ray 3D formátumot, biztosítva a kompatibilitást a különböző márkájú lejátszókkal. A televíziózás is beszállt: 2010 júniusában az ESPN elindította az ESPN 3D-t sportközvetítésekhez, októberben Nagy-Britanniában elstartolt a Sky 3D, a Discovery, a Sony és az IMAX pedig összefogott a 3net csatorna kedvéért.
A játékipar sem maradt ki a sorból. A Sony frissítette a PlayStation 3-at, hogy támogassa a 3D-játékokat. Még a kütyügyártók is felültek a hullámra: a HTC EVO 3D és az LG Optimus 3D lehetővé tette térhatású fotók és videók készítését, arra ösztönözve a felhasználókat, hogy saját tartalmakat gyártsanak. Úgy tűnt, ez a 3D technológia virágzásának kezdete. De nem az volt.
A népszerűség csúcsa és a hanyatlás kezdete

2012–2013-ra a 3D elérte a csúcspontját. A technológiát tökéletesítették, az árakat csökkentették, és a térhatás a prémium modellekből átkerült a középkategóriába. Az NPD Group adatai szerint 2012-ben az eladott tévék negyede támogatta a 3D-t. Az LG a passzív Cinema 3D-re és a könnyű szemüvegekre fogadott, a Samsung javította az aktív modellek ergonómiáját, a Sony pedig a születőben lévő 4K-val ötvözte a 3D-t. De hamar kiderült: a technológia alól kicsúszott a talaj. A felmérések szerint a tulajdonosoknak mindössze 40%-a kapcsolta be rendszeresen a 3D-módot. Legtöbbször csak a vásárlás utáni első hetekben próbálgatták, aztán a szemüvegek mentek a polcra porosodni.
És ami a legfontosabb: a 3D-zés nem is volt olyan kényelmes. Különböző becslések szerint a nézők 10–30%-a panaszkodott fejfájásra, hányingerre vagy szemfáradtságra. Az ok az élettanban keresendő: a szem a sík képernyőre fókuszált, de az agy a virtuális térben lévő objektumokon próbálta „összehozni” a képet, ami konfliktust okozott. További 3–10% sztereóvakságban szenvedett – az ő látásuk egyszerűen nem érzékelte a 3D-hatást. Körülbelül 20% csak részlegesen látta, ami a közönség jelentős része számára használhatatlanná tette a technológiát.
A problémák sokasodtak. Olaszországban, Japánban, az USA-ban és más országokban orvosi figyelmeztetések jelentek meg: 6 év alatti gyermekeknek, terhes nőknek és epilepsziásoknak nem javasolták a 3D-t. A gyártóknak bele kellett írniuk ezeket a kitételeket a használati utasításokba, ami megtépázta a technológia hírnevét. A szemüveg, a 3D fő kelléke is kezdett idegesítővé válni: otthon, a mozival ellentétben, nem volt kedve az embernek felvenni egy pár órás sorozat kedvéért. A családi mozizáshoz több párra volt szükség, ami plusz kiadást és az elveszett kiegészítők örökös keresgélését jelentette.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:























