„Micsoda?” Adam megdöbbent. „Miért? Miért akarsz feleslegesen részt venni benne?”
„Mi bajod van, Adam?” Stella megkérdezte, letéve a villáját. „Csak véletlenül van egy kis szabadidőm, és segíteni akarok az iskoládnak az előkészületekben!”
„Kérlek, anya!” Adam felhorkant. „Csak maradj ki ebből, oké? NEM AKAROM, HOGY OTT LEGYÉL!!!”
„Ne légy nevetséges, Adam! Én önkéntes vagyok az eseményen!” vágott vissza Stella. „Ott KELL lennem! És nincs százezer fiam! Nekem csak egy fiam van, és mi olyan nagy dolog, ha részt veszek a bálodon?”
Ekkor Adam hátralökte a székét, felpattant, és az asztalra dobta a villáját. „Mert rohadtul ÖREGNEK látszol, anya! Megértetted? Miután apa elment, csak úgy elengedted magad! Túl öregnek tűnsz a korodhoz képest, és nem szeretném, hogy ott legyél a különleges napomon! Öregnek és rongyosnak fogsz tűnni, és csak zavarba hozol!”
Stella úgy érezte, mintha az egész teste elzsibbadt volna. „Adam…” – motyogta. „Várj, miről beszélsz?”
„Akár tetszik, akár nem, anya, ez az igazság! Úgyhogy kérlek! Csak maradj ki a dolgaimból!” Adam kijelentette, és elsétált.
Stella sírva fakadt, képtelen volt felfogni, mi történt az imént.
Amikor néhány nappal később elérkezett a szalagavató napja, Adam finom öltönybe öltözött, és készen állt a bálra. Párja nem volt, de volt egy csomó barátja, akikkel terveket szőtt. Stella a szobájában volt, amikor a fiú elment, és arra sem vette a fáradtságot, hogy értesítse, hogy a bálba megy.
„Hála Istennek, hogy nem jön!” – gondolta, miközben távozott. „Remélem, a mai nap csodálatos lesz!”
Mindenki összegyűlt az aulában az ünnepségre, beleértve Adamet is, aki a barátaival volt elfoglalva, amikor a hangszórón keresztül egy hang vonta magára a figyelmét. A hang egy verset olvasott fel a hangszórón keresztül, és a hallgatóságban mindenki elcsendesedett.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: