A mai napig nem tudni, hogy mi történt pontosan.
Az 1900-as években volt egy kis inuit falu a kanadai Anjikuni-tó partján, amit gyakran kerestek fel az észak-kanadai halászok és kereskedők. A falu tagjai mindig vendégszeretően fogadták az átutazókat, gyakran megetették őket, sőt még szállást is biztosítottak nekik.
1930-ban azonban minden egy pillanat alatt fordult fel ebben a békés kis faluban, amire sem a tudósok, sem a régészek nem találtak magyarázatot azóta sem.
Minden azzal kezdődött, amikor egy főleg prémekkel üzletelő kereskedő, Joe Labelle megérkezett az Anjikuni-tó partjához, ahol ez a nagyjából 50 fős lakosú inuit falu helyezkedett el. Joe többször is járt már a településen, a helyiek mindig örömmel látták a férfit, mert kiváló mesemondó volt, és mindig nagyvilági történetekkel szórakoztatta a helyi barátait.
1930. november 12-én Joe ismét elhatározta, hogy benéz a faluba egy kis pihenésre és felépülésre a hosszas erdei vándorlás után. Ezúttal azonban nem éppen az a látvány fogadta, amihez korábban hozzászokott. Bár a falu kinézetre ugyanolyan volt, mint bármikor, ahogy a férfi egyre közelebb ért hozzá, rájött, hogy embereknek nyoma sincs a településen.
Nem hallatszott semmi ember általi zaj, sem pedig kutyaugatás. Labelle meglepődésében a legközelebbi kunyhó felé vette az irányt. Kiáltásokkal szólítgatta az ottlakókat, de mivel senki sem válaszolt, bement. Ijesztő kép fogadta odabent: egy nemrég kialudt, még parázsló tűz, de a lakók sehol.
Hasonló látvány fogadta őt a többi kunyhóban is. Sok esetben egyértelmű jeleit látta annak, hogy itt bizony szó nem volt arról, hogy az egész település egyszerre hagyja háta mögött a falut. Itt-ott félkész, feldolgozásra váró állati bőrök hevertek, de emberek nyomát sehol sem látta.
Hová tűnt mindenki?
Joe-n azonnal ösztönös rettegés lett úrrá, hiszen a férfi jól tudta, hogy az ilyen zord körülmények között élő emberek alaposan hozzászoktak már a természettel való folyamatos küzdelemhez. Itt még a szomszédos faluba se tudna eljutni senki élelem, meleg ruha és megfelelő fegyverek nélkül. Joe elmondása szerint az egész olyan volt, mintha az emberek elpárologtak volna. Szó szerint, mivel a hóban még nyomok sem voltak, amik arra utaltak volna, hogy vajon merre távozott a településen élő bő 50 ember.
Annak ellenére, hogy a kereskedő férfi nagyon fáradt volt, tovább indult a szomszédos faluba, mivel csak ott volt kommunikációs központ. Végig az járt a fejében, hogy vajon ott lesznek-e emberek.
Joe szíve megkönnyebbült, amikor a falu széléhez érve emberi hangokra lett figyelmes. Azonnal táviratot írt, és nem sokkal később lovasrendőrök érkeztek az Anjikuni-tóhoz, a környékbeli vadászok pedig önként siettek a segítségükre.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
