Patrick nagyon örült! Tucatnyi másolatot készíttetett a portréról, és elkezdett kilógni az árvaházból, hogy kirakja az anyukája portréit szerte a városban, és megkért mindenkit, aki felismeri őt, hogy vegye fel vele a kapcsolatot. Senki sem jelentkezett vagy telefonált, ami miatt Patrick nagyon csalódott volt.
De hat hónappal később, amikor már éppen feladni készült, egy férfi jött az árvaházba, és kérte, hogy láthassa Patricket. A férfi negyvenes éveiben járt, és csak állt, és bámulta Patricket. „Maga az, aki a portrén látható nőt keresi?”
„Igen” – mondta Patrick. „Ő az édesanyám.”
„Ezt te festetted?” – kérdezte a férfi.
„Igen” – mondta Patrick. „Én voltam.”
A férfi elmosolyodott. “George Halston vagyok. Nagyon tehetséges vagy, fiatalember, és én látom az ilyet, hiszen magam is művész vagyok.”
George meghívta Patricket egy csésze kávéra, és hosszasan elbeszélgettek. Patrick észre sem vette, hogy George utána magával vitte a csészéjét, de két héttel később a művész újra felkereste.
“Patrick – mondta George. “Nem akartam bizonyíték nélkül semmit sem mondani, de ismertem az édesanyádat. Nagyon szép nő volt, és ő volt a feleségem. Elhagyott engem egy másik férfiért, egy gazdag férfiért, és Európába költözött.
“Amit nem tudtam, hogy terhes volt, amikor elhagyott engem. Most már tudom, hogy te vagy a fiam. Nem vagy egyedül, Patrick. Itt vagyok neked én, és egy mostohaanya, aki alig várja, hogy találkozzon veled, és három fiatalabb mostohatestvéred. Van családod.”
Patrick lehajtotta a fejét, és sírva fakadt. „Az anyukám…” – mondta. „Soha nem jön vissza, ugye?”
Geoge szomorúan rázta a fejét. „Nem hiszem, fiam, de sosem lehet tudni…”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: