Egy öregember, aki egyedül él kopottas házában, egy reggel váratlan látogatót kap, aki úgy megváltoztatja az életét, ahogyan azt soha nem is gondolta volna.
Ismét tél volt, és mint sok más reggelen, Hughes úr egyedül ült a kandalló melegében, és azon tűnődött, mikor látogatja meg őt újra a fia. Allen Hughes gazdag üzletember volt, és sosem szerette igazán a vidéki hangulatot, ezért inkább a városban telepedett le.
Évekkel később, amikor megnősült és kisfia született, a feleségével meglátogatták Mr. Hughes-t, hogy megünnepeljék a nagypapává válás örömét, de ez volt az utolsó alkalom, amikor Mr. Hughes látta vagy hallott a fiáról.
Ezután több hálaadás és karácsony is eltelt, de Allen még csak fel sem hívta az apját, nemhogy meghívót küldött volna neki. A dolgok azonban máshogy voltak, amikor Allen még diák volt. Gyakran nyújtott segítő kezet Mr. Hughesnak abban, hogy télire élelmiszert és tűzifát raktározzon, hogy amikor nagy hó esett, ne kelljen sokat aggódniuk, és az otthoni készletekkel is boldoguljanak. Most azonban nem ez volt a helyzet, mivel ritkán látogatta meg az apját.
Ráadásul Hughes úr térde 89 éves korára megadta magát, a hideg pedig súlyosbította a térdfájdalmát, ezért már nem tudott elutazni egy másik faluba, ahonnan általában a tűzifát és az élelmiszerkészletet szerezték be. Így az idős férfi abból élt, amit a közelben össze tudott szedni, gyakran ételmaradékokon és olcsó élelmiszereken, és néha üres hassal aludt az ételhiány miatt.
De aztán egy reggel minden megváltozott…
Azon a reggelen Hughes úr épp aprócska kertjét gondozta, amikor jajveszékelést hallott. Körülnézett a kertjében, és észrevette, hogy az egyik fán egy kiscica ragadt. „Jaj, ne! Hogy került oda egyáltalán?” – tűnődött, miközben nézte, ahogy a szegény állat kínjában sír.
Megfordult a fejében, hogy segítséget kér, hogy leszedje a cicát, de aztán eszébe jutott, hogy van egy létra a pincében, amit használhat, így hát berohant érte.
Miután a fához rögzítette, lépésről lépésre mászni kezdett rajta, biztosítva a cicát, hogy hamarosan biztonságban lesz. „Ne aggódj, cica! Ennek az öregnek talán időbe telik, de sikerülni fog”.
Mélyen belül azonban Hughes úr úgy érezte, hogy ez inkább csak megnyugtatás volt számára, mert tisztán hallotta az öreg fa ropogását a lába alatt minden egyes lépésnél, amit tett.
Amikor elég közel ért a cicához, óvatosan lementette az ágról, ahol megrekedt, és lehozta.
„Hurrá! Végre sikerült!” – kiáltotta, és megünnepelte kis győzelmét a szegény állattal, amely hatalmas szemekkel bámult rá, és időnként kellemes dorombolást vegyített nyüszítéssel.
„Éhes vagy? Lássuk, hátha tudunk neked tejet szerezni”.
Hughes úr bevitte a macskát, és elővett egy régi kerámiatálat, amelyet már évek óta nem használt. Amikor belenézett a hűtőszekrénybe, észrevette, hogy minden élelmiszer elfogyott. Maradt azonban benne egy kis tej, amit a tálba öntött szegény állatnak.
A cica azonnal rávetette magát a tejre, amint Hughes úr felajánlotta, és miközben ivott, gyengéden megsimogatta a fejét. „Úgy látszik, neked sincs senkid. Hát akkor, cica, legyünk barátok, mert ez az öregember is egyedül van… akárcsak te”.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
