És ami igazán fontos: a fém anyaga különleges. A modern kémiai elemzés kimutatta az összetételét: 98,7% vas, körülbelül 1% foszfor, minimális szén, kén és mangán.
A jelenség megértéséhez fel kell idéznünk, hogyan rozsdásodik a közönséges vas. A nedvesség és az oxigén reakcióba lép a fémmel, laza szerkezetű rozsdát képezve. A rozsda pedig tovább gyorsítja a pusztulást.
A vasoszlopnál ez másképp van. A kovácsolás és olvasztás során a magas foszfortartalom egyedülálló előnnyel járt: a foszfor a felszínre vándorolt, és ott sűrű vas-hidrogén-foszfát réteget (más néven misawite-ot) képezett.
A misawit a vas, az oxigén és a hidrogén vegyülete, amely nem rozsdásodik. Így jön létre a korrózióállóság.
Ehhez jön még az éghajlat. Delhiben az év nagy részében szárazság és hőség van, a páratartalom ritkán lépi át a kritikus 70%-os szintet. A monszunok rövidek, mindössze három hónapig tartanak. A masszív oszlop pedig sokáig tartja a hőt, így nem hagyja, hogy a harmat kicsapódjon a felületén.
Johan Vranglen fémtudós mintát vett belőle, és Svédországba vitte. Kiderült, hogy Svédország tengeri levegőjén ugyanaz a vas sokkal gyorsabban rozsdásodott, mint Delhiben.
A tengerparti indiai Konarkban található hasonló oszlopot viszont már súlyosan kikezdte a korrózió. Úgy tűnik tehát, hogy az éghajlat és a fém összetétele együtt fejtette ki hatását.
A föld alatt azonban rosszabb a helyzet: ott a nedvesség eléri a fémet, és az oszlop alsó részét kb. 10 cm vastag rozsdaréteg borítja.
Egyedülálló technológia, amelyet ma sem sikerül reprodukálni
Ez az ősi kohászat remekműve.
Már maga a magas foszfortartalmú kovácsolt vas ötlete is egyedülálló. Igaz, az ókori kohászok nem ismerték a „foszfátozás” vagy a „passziváló réteg” szakkifejezéseket. De tudták, hogyan válasszák ki a megfelelő összetételű érceket, és hogyan kovácsolják a fémet úgy, hogy az tömörré, szinte pórusmentessé váljon.
A tudósok ma megpróbálják reprodukálni ezt a technológiát. A laboratóriumi minták ugyan korrózióállók, de a delhi oszlop stabilitását eddig nem sikerült elérni.
A védőréteget ugyan képesek előállítani, de minden más tekintetben eddig nem jártak sikerrel. Például a következőket nem sikerült megvalósítani:
A védőréteg teljes mikroszerkezeti egyneműségét és stabilitását. Igen, a réteget létre tudjuk hozni, de az kevésbé tömör, tartósságban idővel elmarad az oszlopétól, és hajlamos a mikrorepedésekre meg a pusztulásra. 1600 évet biztosan nem bírna ki – legfeljebb pár százat.
A foszforeloszlás egyensúlyát. Az ősi fémben a foszfor eloszlása egyenletes, ami növeli a védőréteg tartósságát, míg napjainkban ez a vándorlás kevésbé kontrolláltan megy végbe. És egyelőre rejtély, hogyan csinálták ezt az ókori indiaiak.
A modern rozsdamentes acél erősebb és sokoldalúbb, de mindig ott áll mögötte egy vegyi üzem és az ötvözőelemek. Az 5. századi indiai mesterek viszont fújtatóval működő kis kemencékben dolgozva alkottak olyan vasat, amelyet a mérnökök a mai napig irigyelnek.
És talán ez a legfontosabb tanulság. A zsenialitás néha nem a bonyolult technológiákban rejlik, hanem abban, hogy tudjuk használni, amit a természet ad.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
