Az első csoda
Miután magához tért, Juliane felmérte sérüléseit. Zavarodott volt és tájékozódási képességét elvesztette, de arra következtetett, hogy agyrázkódása van. Eltört a kulcscsontja, a térde és a vádlija megsérült. „Pontosan ott feküdtem, ahová zuhantam, a nap hátralévő részében és egész éjjel” – írta később.
Maria, a szenvedélyes állatbarát, olyan tudást adott át gyermekének, amely fontos szerepet játszott a megmenekülésében. Juliane felismerte a körülötte lévő békák kuruttyolását és a madarak hangját. „Felismertem a vadon hangjait a kutatóbázisunkról, és rájöttem, hogy ugyanabban a dzsungelben vagyok” – emlékszik vissza Juliane.
Igen, valóban nem volt messze az otthonától, azonban a dzsungellel nem szabad tréfálni. Egyetlen rossz irány, és egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz a sűrűjébe!
„A szüleim szinte mindenre megtanítottak, amit a dzsungelről tudni lehet! Nekem csak elő kellett bányásznom ezt a tudást az agyrázkódástól ködös tudatomból.”
Egyedül a dzsungel ellen
Miután végre kiszabadította magát az ülés maradványaiból, Juliane elindult vaktában, és egy idő után egy folyóhoz ért. Felidézve szülei tanítását, úgy döntött, hogy a folyó mentén kell haladnia. Apja elmondta, hogy a piranhák csak a sekély vízben veszélyesek, ezért a lány mélyebbre úszott, és hagyta, hogy a víz sodorja lefelé az árral, remélve, hogy emberekkel találkozik. Azonban teltek az órák, de a partok továbbra is elhagyatottak és sűrű növényzettel benőttek voltak. A lány fázni kezdett.
Javában tartott az esős évszak, és az égből szüntelenül zuhogó víz miatt esélye sem volt tüzet gyújtani és füsttel jelezni, hogy hol van. Ráadásul ebben az évszakban egyetlen gyümölcsfa sem termett. Az éhség pedig egyre jobban gyötörte.
„Sok minden, ami a dzsungelben nő, mérgező, ezért távol tartottam magam mindentől, amit nem ismertem fel” – mesélte később Juliane.
Amazóniai bolyongásának negyedik napján Juliane kellemetlen és ijesztő hangokat hallott – királykeselyűk köröztek a közelben. A lány tudta, hogy ezek a dögevők csak egyetlen okból gyűlnek össze nagy csapatokba.
Találkozás az elkerülhetetlennel
A lány sejtései beigazolódtak. A madarak hangját követve egy borzalmas látványhoz ért. Három utas, még mindig az üléseikhez szíjazva. Szörnyen festettek.
Egyikük nő volt, és Juliane, legyőzve félelmét, közelebb lépett. Amikor meglátta az elhunyt lábkörmeit, megkönnyebbült. „Ki voltak festve, így mély levegőt vettem. Anyám soha nem festette a lábkörmeit” – mesélte.
Miközben tovább bolyongott a dzsungelben, Juliane alacsonyan szálló repülőgépek zaját hallotta. „Biztos mentőcsapatok” – gondolta, de a sűrű lombkorona miatt esélye sem volt jelezni nekik.
A lány az éhségtől egyre jobban legyengült, és a tizedik napon már közel állt hozzá, hogy feladja. „Soha nem éreztem magam olyan elhagyatottnak, mint azokon a sivár éjszakákon, amikor egy fa vagy bokor alatt kuporogva, bőrig ázva, a jeges széltől átjárva reszkettem, miközben megpróbáltam elaludni.”
Az utolsó próbatétel
Amikor Juliane már teljesen kimerült, és kezdett beletörődni, hogy a dzsungel sosem engedi ki, a folyó kanyarulatában megpillantott egy esélyt a menekülésre: egy kis kunyhót, pálmalevél tetővel.
Ekkorra a vállán lévő sebben lárvák nyüzsögtek, és a kunyhóban talált benzin életmentőnek bizonyult. A lány a sebre öntötte, ahogyan azt apja tette a háziállatokkal. „A fájdalom elviselhetetlen volt, ahogy a paraziták megpróbálták még mélyebbre fúrni magukat a sebbe, de sikerült. Miután kiszedtem körülbelül harmincat, nagyon büszke voltam magamra. Úgy döntöttem, ott töltöm az éjszakát” – mesélte Juliane.
Másnap férfihangokra ébredve Juliane élete egyik legboldogabb pillanatát élte át. Azonban még várt rá a dzsungel utolsó próbatétele.
A perui halászok, akiket meghallott, nem voltak túl iskolázottak, viszont rettenetesen babonásak. Amikor meglátták a sovány, piszkos, szőke lányt az erdő sűrűjében, valóságos szent borzalom fogta el őket, és először csak a lehető leggyorsabban el akartak menekülni.
„A folyó szellemének hittek – a helyi legendák egyik alakjának, aki egy édesvízi delfin és egy fehér bőrű, szőke nő keveréke” – mondja.
De Juliane szülei még egy életmentő készséggel is felruházták: megtanították spanyolul beszélni. „Egy lány vagyok, aki repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett” – mondta a halászoknak az anyanyelvükön. „Juliane a nevem.”
Ezzel véget ért tizenegy napig tartó rémálma, azonban néhány kulcsfontosságú kérdés még megválaszolatlan maradt.
A katasztrófa hivatalos oka
Juliane évekig próbálta megérteni, hogyan lehetett ő a LANSA 508-as járatának egyetlen túlélője. Az összes többi utas, köztük édesanyja, Maria Koepke is, életét vesztette a katasztrófában.
Úgy vélik, hogy a gépen utazó 90 ember közül 14-en túlélték a földet érést. Sérüléseik miatt azonban Julianén kívül senki sem tudott kimenekülni a dzsungelből!
A katasztrófa hivatalos okaként a légitársaság azon döntését jelölték meg, hogy a veszélyes időjárási körülmények ellenére engedélyezte a járat indulását. Valaki nagyon szeretett volna karácsonyra hazaérni, de sajnos ez szörnyű tragédiához vezetett.
A vizsgálat megállapította, hogy a repülőgépet nagyrészt más gépek alkatrészeiből szerelték össze, ezért nem tudta kiállni a vihart.
A túlélők klubja
Túlélésével Juliane csatlakozott a „túlélők klubjának” szűk táborához. Bár a polgári repülés akkoriban még gyerekcipőben járt, már több tucat olyan eset történt, amikor emberek repülőgépből kizuhanva, szinte hihetetlen körülmények között maradtak életben.
Például egy évvel Juliane esete után a 23 éves szerb légiutas-kísérő, Vesna Vulović túlélte a világ legnagyobb magasságból történő ejtőernyő nélküli zuhanását. Közel 9000 méter magasból zuhant a hóba, és túlélte. Ezt máig senki sem tudja megmagyarázni.
Saját megmenekülésére azonban Julianénak több elmélete is van. Úgy véli, hogy a vihar okozta erős feláramlás lassíthatta a zuhanását, a dzsungel hihetetlenül sűrű lombkoronája pedig tompította a becsapódást.
A katasztrófa után…
Mára felnőtt nőként biológus lett, és ugyanúgy látja a világot, ahogyan a szülei. Képzeletében a repülőgép ülése, amelyben zuhant, úgy pörög, mint a juharfa magja, és bámulatos kecsességgel kering a levegőben, akár egy apró helikopter.
A természet erői általában túl hatalmasak ahhoz, hogy egy élőlény legyőzze őket. De néha az univerzum kedvez a parányi élőlényeknek. Egy feláramlás, a sűrű lombkorona és a puszta szerencse – mindezek összefogva – épségben a földre juttathatnak egy kislányt.
És ez a lány, felnőve és átvéve a családi örökséggé vált kutatóállomás vezetését, úgy véli: „A dzsungel éppúgy részemmé vált, mint a férjem iránti szerelmem, az Amazonas mentén élő emberek zenéje és a repülőgép-katasztrófa után maradt hegek.”
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
