A biztonsági övvel az égből zuhanó székhez kötve a 17 éves Juliane Koepke arra gondolt, miközben a 3000 méterrel alatta elterülő földet nézte: „Ezek a perui erdő fái fentről szinte úgy néznek ki, mint a brokkoli.”
Villám csapott a repülőgépbe, amelyen Juliane utazott, az darabokra hullott, és a lány 45 méter/másodperces sebességgel zuhant lefelé.
Arra gondolva, hogy az amazóniai trópusi dzsungel furcsa látványa valószínűleg az utolsó dolog, amit életében lát, Juliane elvesztette az eszméletét.
De aztán magához tért… A fák koronái, amelyeket nemrég még madártávlatból látott, most fölötte voltak, mint egy élő, zöld mennyezet!
1971 karácsonyának előestéje volt. Miután három kilométer magasból lezuhant, Juliane csodával határos módon kisebb sérülésekkel megúszta. Az, hogy egy ilyen zuhanást túlélt, már önmagában is csoda volt. Az életéért folytatott küzdelem azonban számára még csak most kezdődött.
A dzsungel lánya, tudósok nevelték fel
Juliane 1954-ben született egy német családban, és a perui dzsungelben nőtt fel, ahonnan most ki kellett jutnia.
Apja, Hans-Wilhelm Koepke, híres zoológus volt, anyja, Maria pedig ornitológus, a trópusi madarak szenvedélyes kutatója. Szülei együtt hozták létre a dzsungelben a Panguana kutatóállomást, hogy belülről tanulmányozhassák ezen egyedülálló erdők ökoszisztémáját.
Juliane, aki Panguanán nőtt fel, szó szerint a dzsungel gyermeke volt, és éppen ez adta meg neki azokat a készségeket, amelyek révén végül túlélhetett!
Egy interjúban Juliane elmondta a BBC-nek, hogy már gyermekként sokat tudott a trópusi erdőben zajló életről, és ami a legfontosabb, nem félt tőle úgy, ahogyan mások tartanak Amazóniától. „Ez nem az a zöld pokol, aminek a világ gondolja” – mondta.
Tragikus karácsony
Első iskolás éveiben Juliane szülei döntése alapján otthon tanult, a dzsungel közepén lévő kutatóállomáson. Azonban a középiskola vége felé Peru fővárosába, Limába kellett költöznie, hogy ott folytassa tanulmányait. Éppen onnan tértek vissza édesanyjával a Panguana kutatóbázisra, hogy az egész család együtt töltse a karácsonyt.
Juliane édesanyja, Maria, korábban szeretett volna utazni, hogy nyugodtan felkészülhessen, és sietség nélkül ünnepelhessék meg az év legnagyobb ünnepét. Azonban a fiatal Juliane mindenáron el akart menni az iskolai bálra és az oklevélátadó ünnepségre, így egyetlen lehetőségük a LANSA légitársaság 508-as járata maradt, amely pont karácsony előestéjén indult.
Ezen az útvonalon a járatokat Lockheed L-188 Electra típusú, légcsavaros gázturbinás repülőgépekkel teljesítették. Juliane apja, aki ismerte ezeknek a gépeknek a rossz hírét, ragaszkodott hozzá, hogy családja más módon térjen vissza az állomásra. Abban az időben az amerikai „madárka”, az Electra L-188 statisztikái valóban borzalmasak voltak. A 170 legyártott gépből 58-at már kivontak a forgalomból, mert lezuhantak, vagy súlyos meghibásodásuk történt a levegőben.
Azonban a karácsonyi csúcsforgalom miatt a lánynak és édesanyjának nem volt más választása, és a családfő óva intése ellenére megvették a jegyeket a megbízhatatlannak tartott gépre.
Káosz a levegőben
Az út eleinte úgy telt, mint bármelyik másik. Juliane hátulról a második sorban ült, az ablak mellett, édesanyja pedig a középső ülésen. Szendvicset ettek, a karácsonyi ünneplésről beszélgettek, és az ablakon át gyönyörködtek az alattuk elterülő trópusi erdőben.
Az út már majdnem véget ért, és semmi sem utalt bajra. Már csak nagyjából 15 perc volt hátra az úti célig, de a baj mégis utolérte őket. A gép egy viharfrontba repült!
„A nappalt hirtelen éjszaka váltotta fel, és mindenfelől villámok cikáztak. A heves rázkódástól az emberek pánikba estek, fulladoztak” – írta le Juliane a pillanatot az „Amikor lezuhantam az égből” című könyvében.
„Táskák potyogtak ki a felső csomagtartókból, szépen becsomagolt karácsonyi ajándékok repkedtek szerteszét a kabinban, ruhákkal és más holmikkal keveredve. Félig megivott italok ömlöttek az utasok fejére, a szendvicses tálcák pedig egyszerűen a levegőbe röpültek. Az emberek hisztérikusan sikoltoztak és sírtak!”
A lezuhanás
Maria, Juliane anyja, aki amúgy is szorongó utas volt, magában mormolta: „Remélem, minden rendben lesz.” Ezt követően Juliane egy erős, fehér villanást látott a gép szárnya fölött, amely mintha egyenesen a gép orr-részébe csapódott volna.
„Ennek vége” – idézte fel a lány anyja hihetetlenül nyugodt hangon kiejtett szavait. Aztán minden elcsendesedett. Eltűnt a hajtóművek zúgása, elhaltak a többi utas sikolyai…
„A következő pillanatban rájöttem, hogy már nem a repülőgép utasterében vagyok” – mesélte Juliane egy amerikai kiadónak adott interjúban. „Kint voltam, a szabad ég alatt. Nem én hagytam el a gépet, a gép hagyott el engem.”
Valószínűleg egyedüliként a sorában bekötve, Juliane teljes magányában zuhant Amazónia szívébe.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
