Milyen érzés egy vízen fekvő városban élni? Egy szigeten, ahová nem mindig könnyű és egyszerű eljutni? Én soha nem gondolkodtam ezen, amíg Velencében nem jártam.
Az egész utazás alatt figyeltem a velenceiek életének és mindennapjainak sajátosságait. Felfigyeltem néhány dologra a hétköznapjaikból, amelyek nemcsak nekem tűnhetnek furcsának, hanem bármelyik másik átlagembernek is, aki hozzászokott az alapvető kényelmi szolgáltatásokhoz – azokhoz, amelyektől ennek az olasz városnak a lakói meg vannak fosztva.
Vízi közlekedés a szárazföldi helyett
Velencében nincsenek a számunkra megszokott buszok, taxik, autók és motorkerékpárok. Az egyetlen módja eljutni a kívánt helyre az, ha vízen mész, nyáron és télen egyaránt.
Minden lakos motorcsónakkal vagy vízibusszal közlekedik. Az ikonikus gondolákat csak a turisták használják, a helyiek ezt nem veszik igénybe a közlekedéshez. Van itt még továbbá vízi taxi, vízi mentő, vízi rendőrség, teherszállító motorcsónakok és egyéb csónakok. Minden árut is pontosan így szállítanak: felpakolják egy vízi járműre, majd ugyanúgy le is pakolják róla.
Amíg nekünk, turistáknak egy út a vízibusszal (vaporetto) az egyik fő szórakozás, valami szokatlan és izgalmas dolog. A velenceieknek viszont ez a mindennapi valóság, ők ebben élnek nap mint nap.
Emellett mindenütt szemétlerakókat és szeméthegyeket látni. Itt van például ez a régi bútorhalom. A szállítás nehézségei miatt ez a kupac ócskaság régóta arra vár, hogy eljöjjenek érte a szállítók (vagy rakodók).
Turistaként ez a látvány nem túl kellemes, de tökéletesen megértem, hogy Velencében ez másképp nem működik. Hiszen a turisták reggeltől estig özönlenek, az itt lakók pedig egyszerűen csak élik az életüket: náluk is van lakásfelújítás, költözés és más hétköznapi helyzet, ami óhatatlanul mindenki szeme láttára zajlik.
Szárazföldi közlekedéshez csak a kézikocsik
Ahhoz, hogy árukat, holmikat vagy élelmiszereket a sziget belsejébe juttassanak, jó fizikai erőnlét kell, hiszen szinte szó szerint magukon kell cipelniük a dolgokat. Erre vannak a speciális kézikocsik (targoncák), amelyeket az olaszok a macskakövön görgetnek, majd fel-le a végtelen lépcsőkön.
Ha jártál már Velencében, akkor tudod, hogy itt rengeteg csatorna van, és következésképpen sok híd is. A rakodók nehéz terheket cipelnek fel a lépcsőkön – ez nem könnyű munka, mondhatom. Többek között ezért sincsenek itt szinte egyáltalán túlsúlyos emberek. A nagy fizikai megterhelés nem engedi, hogy elhízzanak.
A velencei lakosok ugyanígy kénytelenek kézikocsit használni, hiszen másképp elég nehéz lenne a súlyos dolgokat hazacipelni.
Én ezt az ötletet egyébként egész érdekesnek találom. Szerintem nemcsak Velencében lehetne hasznos, hanem más országok más városaiban is. Mindazonáltal számunkra ez a módszer szokatlannak tűnik, hiszen nálunk erre van a teherszállítás (áruszállítás).
Az idősek életének sajátosságai
Az idős embereknek sem könnyű. Néhányan járókerettel mennek fel a lépcsőkön. Amikor ezt látod, mindig segítenél nekik – én is többször megpróbáltam, mert szokatlan volt látni, ahogy egy 80 év feletti bácsi vagy néni küszködve, alig bír felmenni a hidakra.
De a büszke olaszok ezt a gesztust rossz néven veszik. Számukra teljesen megszokott, hogy így közlekednek Velencében, és tudatosan élnek továbbra is a szigeten, bár már rég átköltözhettek volna a szárazföldre.
Idős koruk ellenére az olaszok továbbra is aktív és sportos életet élnek, ami kétségtelenül tiszteletet parancsol.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
