Ma már mindenki tudja, hogy az Urál egy valóságos kincsesbánya, amely megszámlálhatatlan mennyiségű ásványkincset rejt.
De ez nem volt mindig így. Például az 50-es évek közepéig a tudósok szilárdan meg voltak győződve arról, hogy Szibériában a mocsarakon és az éhes medvéken kívül semmi sincs, az a feltételezés pedig, hogy ott gáz és olaj van, csak nevetést váltott ki.
Amikor Tyumenyben megkezdődtek a fúrási munkálatok, a geológusok… egy hatalmas meleg tengert találtak, igaz, a föld alatt, de olajnak nyoma sem volt. Ugyanez volt a Középső és a Déli Urállal: ezeket a leggazdagabb ásványkincs-telepeik miatt becsülték, van is belőlük még úgy 500 évre elegendő tartalék. Az Észak-Urál viszont nem volt ennyire szerencsés. Persze, találtak ott ásványkincseket, de a 20. századig úgy vélték, hogy a régiónak az erdőn és a prémeken kívül nincs mit felajánlania.
Csak a bolsevikok hatalomra jutásával kezdődött meg a régió valódi feltárása, és ettől kezdve a leletek egymás után bukkantak fel. Az egyetlen dolog, amit nem tudtak elegendő mennyiségben találni az ipari kitermeléshez, az az arany volt. Persze, előfordult, és titokban mosták is az illegális aranymosók és a kis artelek (munkaközösségek), de egy olyan nagyszabású aranybányászatról, mint Szibériában, még csak nem is álmodtak.
Bár mindenki, aki benne volt a témában, pontosan tudta: van arany!
Minden megváltozott 1985-ben, amikor a geológusok találtak… Dehogy találtak ők bármit is! Szó szerint egy váratlan és nem várt lelet pottyant az ölükbe. És az egész nem is a vécével kezdődött, hanem azzal, hogy az egyik kutatócsoporthoz új vezetőt neveztek ki.
A geológusok táborhelye a gyönyörű permi Visera folyó egyik kis mellékfolyójánál, a Niolsznál volt. A folyócska kicsi, köves, de a hely nagyon szép volt, egy földi paradicsom, leszámítva a milliárdnyi szúnyogot és muslicát, amelyek az egész környékről egy ingyenes reggelire, ebédre és vacsorára sereglettek össze.
Annyi volt a szúnyog, hogy a rovarfelhők mindent elleptek, még egy egyszerű, ötperces erdei séta is, akár kis-, akár nagydologról volt szó, valóságos hőstettnek számított. Be kellett szaladni az erdőbe, elvégezni a dolgot, és már szaladni is kifelé. És ha a gyors „bombavetés” közben a geológusnak egy újságdarabbal a kezében egy medvével kellett volna találkoznia, 100%, hogy nem lett volna semmi kiabálás, hanem ez a párbeszéd zajlott volna le:
- Ön egy medve, igaz? Legyen szíves, csapjon rá arra a szúnyogra a jobb farpofámon.
Ezért állandóan a tábortűz mellett kellett ülni, a sátorban feküdni, vagy hosszú, csillagtúrákra indulni, kötelezően felmászva a dombtetőkre, ahonnan a friss szél elfújhatta a szúnyogokat, és legalább egy kicsit levegőhöz lehetett jutni (a szó mindkét értelmében).
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a nyár közepén lábát törte és a „szárazföldre” evakuálták a csapat vezetőjét, így a geológusok egyedül maradtak, várva az új vezetőségre, amely nem is késlekedett megjelenni.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
