Tegyük fel, egy mai különleges alakulat (egy századnyi katona) a teljes felszerelésével váratlanul átkerülne a Római Birodalomba. Hogyan alakulnának az események?
Először is érdemes mérlegelned a helyi hatóságokkal való békés kapcsolatfelvétel esélyét. Egy ismeretlen világban, olyan emberek között, akik egyetlen modern nyelvet sem értenek, a különleges alakulat katonái valószínűleg nem keverednének azonnal konfliktusba. Ha Rómában jelennének meg, a helyiek jó eséllyel az istenek küldötteinek néznék őket. Ebben az esetben a találkozás a katonák békés beilleszkedésével zárulna a római társadalomba.
Viszont, ha a katonák a birodalom határán vagy épp a harcok közepette bukkannának fel, és úgy találkoznának a római katonákkal, a konfliktus elkerülhetetlen lenne. Az első összecsapás után a legközelebbi parancsnok – például egy legátus, aki egy vagy több légiót irányít – tudomást szerezne az jövevényekről. Mit tudhatna meg róluk a felderítői jelentéseiből?
Nincsenek lovaik, tehát nem nomádok. Nadrágot viselnek, mint a barbárok. Nem beszélik sem Róma, sem a szomszéd népek nyelveit. Következésképpen ez valami vad törzs lehet a világ végéről. A ruhájuk egyszerű, nincsenek rajta élénk színek vagy rangjelzések, ami a szegényekre vagy egy szökevénybandára jellemző. Csatában laza alakzatban küzdenek, bokrokban rejtőznek és a földön kúsznak – így csak a legprimitívebb törzsek harcolhatnak.
Ugyanakkor furcsa fegyvereik vannak – fém szerkezetek, amelyek a fekete ibériai bronzból készült tárgyakra hasonlítanak. Harc közben ezek recsegnek és villannak, apró ólomlövedékeik pedig messzire repülnek. Emellett kis edényeket hajigálnak, amelyek tűzzel és robajjal robbannak, és repeszeikkel mindent eltalálnak a környéken. Hogyan kerülhetett ilyen különös fegyver ezekhez a vadakhoz, és hogyan lehet harcolni ellenük?
Néhány összecsapás után a rómaiak rájönnének: nyílt csatában kevés esélyük van. Az idegenek páncélja és sisakja nem rosszabb a rómaiakénál, de nem viselnek pajzsot, így az íjászok könnyű célpontjai. Viszont valamelyik parancsnoknak eszébe jutna, hogy az ilyen ellenfelek ellen a rajtaütésszerű, mozgékony támadások lehetnek hatásosak.
A rómaiak kiderítenék az idegenek útvonalait, és lesállásokat készítenének elő az utakon. A szíriai, germán és más segédcsapatok (auxiliák) lovas íjászai váratlanul lecsapnának, majd azonnal visszavonulnának, mielőtt az ellenség viszonozni tudná a tüzet. Veszteségek lennének, de ezek nem az értékes veterán légiósokat érintenék.
Egy másik eszköz a helyi törzsek bevonása lenne. A rómaiak pénzt, kiváltságokat vagy adómentességet ajánlanának fel a törzsfőnököknek, hogy azok állandóan zaklassák az idegeneket. Nem számítana, ha ezekben az összecsapásokban sok „barbár” meghalna – ez Rómának nem jelentene gondot. A lényeg az, hogy az állandó támadásokkal kimerítsék az idegenek erőit és lőszerkészletét.
Ha a különleges alakulat parancsnoka nem tudna kapcsolatba lépni a római vezetéssel, és bizonyítani a békés szándékait, az osztag sorsa szomorúan alakulna. A lőszer elfogyna, a helyiek pedig jutalom reményében minden adandó alkalommal vadásznának rájuk. A kevés túlélő fogságba esne. Jobb esetben gladiátoriskolába kerülnének, rosszabb esetben keresztre feszítés vagy másfajta kivégzés várna rájuk.
Az olyan „vadak”, akik félnek zárt rendben, szemtől szemben harcolni, nem érdemelnek sem tiszteletet, sem kegyelmet – így hangozna a római katonák ítélete.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
