A történet részletei máig megmagyarázhatatlanok, és minden újabb információ csak még több kérdést vet fel.
Miért álltak meg a turisták egy ilyen szerencsétlen helyen? Mitől folyt vér a legerősebb fiú füléből? És végül: miért hallgat még mindig erről az esetről az egyetlen túlélő?
A Gyatlov-hágóról, úgy tűnik, mindenki hallott már. Könyvek íródtak, filmek készültek, dokumentumfilmeket mutattak be róla. De az orosz turizmus története ezzel nem ér véget; voltak más események is: vidámak és szomorúak, néha pedig – egyenesen ijesztőek és tragikusak.
Ljudmila Korovina csoportjának rejtélye például olyan, mint egy életre kelt thriller. Na de, menjünk szép sorjában.
A turizmus a Szovjetunióban rendkívül népszerű volt. Minden korosztályból jártak túrázni, léteztek ifjúsági, diák-, nyugdíjas- és üzemi turistaklubok. És nem csak a közeli környékre mentek, hanem összetett útvonalakat terveztek és komoly hágókat küzdöttek le. Minden túrát 1-től 6-ig terjedő kategóriába soroltak a nehézségüktől függően.
Ljudmila Korovina 41 éves volt, tapasztalt túrázó, a Szovjetunió sportmestere. Fél évvel a tervezett túra előtt elkezdte kidolgozni az útvonalat és megtervezni az élelmiszerkészleteket.
A tervek szerint Korovina vezetésével a turistacsoport a Hamar-Daban hegygerincen haladt volna végig. A túra 3-as nehézségi kategóriájú volt. Ezzel egy időben, ugyanezen a hegygerincen, de egy nehezebb, 4-es kategóriájú útvonalon kellett volna haladnia egy másik csoportnak, amelynek tagja volt Ljudmila Korovina 16 éves lánya, Natasa is.
Az 1993 augusztusában induló túrára Ljudmila három fiút és három lányt vitt magával. Nem voltak közeli barátok, de összekötötte őket a túrázás szenvedélye. Majdnem ugyanebben az összetételben jártak egy évvel korábban a Tien-san hegységben is.
Mindannyian fiatalok voltak, tele lelkesedéssel és kalandvággyal. A fiúk 23 és 19 évesek voltak, Timur Bapanovot pedig inkább kisfiúnak lehetett nevezni – ő még csak 15 éves volt. A lányok 24, 18 és 17 évesek voltak. Ahogy V. Sz. Viszockij énekelte: „A hegyeknél jobbak csak azok a hegyek lehetnek, amelyeken még nem jártál…” És íme, augusztus 2-án Ljudmila táviratban értesítette a mentőket a túra megkezdéséről, és a fiatalok csoportja a tapasztalt vezető irányításával elindult a hegyekbe, ahol még nem jártak. Ekkor még senki sem tudta, hogy onnan csak egyetlen embernek adatik majd meg a visszatérés.
A túrázóknak jó augusztusi időt ígértek. A meteorológusok azonban elég gyakran tévednek, nincs ebben semmi különös. Azonban a múlt század végén a meteorológiai előrejelzések messze voltak a tökéletestől, és a várt tiszta, jó idő ellenére, amint a csoport elindult az útvonalon, zuhogni kezdett az eső.
A csapadék nem szűnt meg a túra teljes ideje alatt, időnként pedig havazás váltotta fel az esőt, a hőmérséklet +5 °C körül mozgott, a széllökések pedig szinte leverték őket a lábukról. Ennek ellenére a csoport meglehetősen gyorsan haladt, és 3 nap alatt 70 km-t tettek meg.
Az út harmadik napjának végére a fiatalok teljesen kimerültek. Úgy döntöttek, pihenőt tartanak, azonban a pihenő helye máig sok kérdést vet fel. Ahelyett, hogy kicsit feljebb mentek volna a hegyen egy külön erre a célra kialakított táborhelyig, ahol kiépített pihenőhely és száraz tűzifa várta volna őket, vagy végső esetben leereszkedtek volna az erdőbe, ahol menedéket találhattak volna az eső elől, a csoport közvetlenül a nyílt hegyoldalon állt meg. Talán a térkép pontatlansága is szerepet játszott ebben. Vagy ez a csoportvezető, Ljudmila hibája volt. De történt, ami történt.
A túrázók a csupasz földön állították fel sátraikat, és még tüzet sem tudtak rakni – a szél elfújta a lángot. Éjszaka pedig az időjárás igazán rosszra fordult – hó esett, ami már nem olvadt el.
A szél elkezdte letépkedni a sátrak rögzítéseit, ezért Ljudmila megparancsolta, hogy sürgősen ereszkedjenek le az erdőbe, hogy a fák alatt vészeljék át a vihart. De ekkor a 23 éves Alekszandr Kriszinnek vérezni kezdett az orra és a füle, összeesett, és többé nem kelt fel.
Sürgősen menedéket kellett keresniük a vihar elől, így két túrázó, Tatjana és Gyenyisz, elindult lefelé a lejtőn. Az egyik lánynál, Viktorijánál, a stressz, a hideg, valamint a lelki és fizikai kimerültség miatt hisztérikus roham tört ki. Ljudmila megkérte a másik lányt, Valja Utocsenkót, hogy kísérje le az erdőbe, de Viktorija valamiért harapdálni kezdett, miközben próbálták rábeszélni.
Amikor végül leértek Tányához és Gyenyiszhez, szörnyű látvány fogadta őket. A fiatalok nem voltak maguknál: Tatjana a fejét verte a kövekbe, a fiú pedig reszketett és megpróbált bemászni egy nedves hálózsákba. Valentyina kivételével mindenki ledobta a hátizsákját és a földön fetrengett. Későbbi vallomásában Valentyina ezt tömeges őrületként írta le.
A 17 éves Valentyina nézte a társait, és nem értette, mi történik velük. Próbálta rávenni őket, hogy menjenek lejjebb, húzta őket a karjuknál fogva, de azok kitépték magukat, és teljesen ésszerűtlenül viselkedtek.
Odakúszott a csoportvezetőhöz, és látta, hogy Ljudmila nem lélegzik. Megpróbálta felemelni a csoport legfiatalabb tagját, Timurt, de ő csak feküdt és nem mozdult. Mindez a süvítő, jeges szélben és esőben történt. Valentyina fogta a holmiját, és leereszkedett, hogy a fák alatt húzza meg magát. Ott is töltötte az éjszakát. Reggel, amikor visszamászott a hegyoldalra, Valja már holtan találta társait. Néhányan félmeztelenül voltak, ketten pedig érthetetlen okból mezítláb.
A fiatal lány sokkos állapotban volt, de nem veszítette el a lélekjelenlétét. Elvette Ljudmila Korovina holmijai közül a térképet, összeszedte az élelmet a hátizsákokból, és elindult, hogy minél messzebb kerüljön ettől a szörnyű helytől.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
