A földesúri „hárem” és a kényszerházasságok sötét valósága a feudalizmusban.
A fiatal jobbágylányokat némely földesúr sajátos „háremként” használta, de a legmegalázóbb dolog akkor kezdődött, ha egy lány teherbe esett…
Sokat hallani a régi európai birodalmak és királyságok nagyságáról, a hódításokról és a fényes udvarokról. Ezt a dicső képet azonban beárnyékolja egy szomorú és kegyetlen intézmény – a jobbágyság és a feudális függőség rendszere, amely Európa számos részén évszázadokig fennmaradt.
Hogy ezt a kizsákmányoló gyakorlatot valahogy szebb színben tüntessék fel, és „tisztára mossák” az átlagos földesúr képét, gyakran egy idilli, patriarchális leírást gyártottak a földesúr-jobbágy kapcsolatról. Eszerint a földesúr atyai szeretettel gondoskodott jobbágyairól, és ha néha szigorúnak kellett is lennie, azt is csak nehéz szívvel tette. A jobbágyok pedig ezért cserébe hálával, szeretettel és tisztelettel viseltettek iránta, mint egy szigorú, de igazságos és szerető apa iránt.
Azonban ez legtöbbször nem volt több puszta mesebeszédnél. Persze, akadtak becsületes földesurak is, akik törődtek az alattvalóikkal, de nem ritkán az istálló állatai vagy a vadászkutyák jobb körülmények között éltek, mint a jobbágyok.
A szegényes életkörülmények azonban még csak a kisebbik rossznak számítottak; az igazi tragédia az volt, hogy sok földesúr gyakran tárgyként, puszta tulajdonként kezelte jobbágyait. Ezt számos korabeli beszámoló és irodalmi mű is tükrözi szerte Európában.
Ennek a tárgyiasító hozzáállásnak az egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása a házaspárok kényszerű létrehozása volt. Itt egyszerű gazdasági érdekek léptek közbe: minél több „dolgos kéz” van a birtokon, annál nagyobb a gazdagság. Minél több jobbágy él és szaporodik egy birtokon, annál több munkát végeznek el és annál több adót fizetnek a földesuruknak. Így a földesurak gyakran maguk döntötték el, ki-kivel házasodjon össze, teljesen figyelmen kívül hagyva az érintettek vágyait vagy akaratát.
Egyes helyeken régi törvénykönyvek vagy helyi rendeletek konkrétan előírták, hogy a földesuraknak gondoskodniuk kell jobbágyaik „időben” történő házasításáról – a lányokat egy bizonyos kor után férjhez kellett adni, a fiúkat meg kellett nősíteni, sőt, néhol még az özvegyek újraházasítását is szabályozták. A cél világos volt: a „paráznaság” csökkentése és a munkaerő-utánpótlás, a „szaporulat” növelése. Csupa praktikum.
Bár akadtak uralkodók és gondolkodók, akik felismerték e gyakorlat embertelenségét és hangoztatták az önkéntes házasság jogának fontosságát, a valóságban ezek a rendeletek – ha egyáltalán léteztek – gyakran hatástalanok maradtak. Minden maradt a régiben: ahogy a földesúr parancsolta, úgy eskettek. A földesúr szava törvény volt.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
