Miért hagyták abba a fürdést a középkori európaiak?

Míg az ókori görögök és rómaiak naponta fürödtek, a középkor és a reneszánsz uralkodói gyakran elhanyagolták a személyes higiéniát.

Igen, vettek fürdőket; Versailles-ban volt egy pazar márványfürdő Ausztriai Anna, később pedig Montespan márkiné számára. Idővel Versailles-t átépítették, és a lakosztályok mellett fürdőszobák jelentek meg. Mindazonáltal XIV. Lajost naponta csak egy borecetbe mártott kendővel törölték le. És ez egyáltalán nem ugyanaz, mint ami az ókori időkben szokás volt.

Az ókori görögöknek és rómaiaknak fogalmuk sem volt a mikrobákról vagy a fertőzésekről. Egyszerűen azért fürödtek, mert nem szerették a piszkot. Képesek voltak órákig áztatni magukat a vízben, miközben nem mellékesen államügyekről döntöttek.

Az V. század elején Róma vízellátását 11 akvedukt biztosította, a városban 1212 nyilvános szökőkút és 926 közfürdő működött. Azonban 537-ben, a gót invázió idején a vízvezetékeket elvágták, így a fürdés sokkal nehézkesebbé vált.

Azokban a zavaros időkben Róma számos szervezeti ügyét az akkor még fiatal katolikus egyház irányította. Az emberek morgolódtak és vizet követeltek. Mit lehetett nekik mondani? Természetesen ezt: „A fürdés káros az egészségre, ráadásul bűnös dolog, hiszen korábban csak a pogányok fürödtek gyakran” – hajtogatta az egyház. Időbe telt, mire az emberek elhitték ezt a szemtelen hazugságot, és felhagytak a gyakori fürdéssel. A legrégebbi termálforrásokat és fürdőket ideiglenesen sorsukra hagyták, mivel a középkori építők nem voltak képesek helyreállítani azokat.

Száz évvel később az egyház egy újabb érvet hozott fel: „naponta többször csak a muzulmánok mosakodnak”. És a hithű keresztények meggyőződtek vallási vezetőik szavainak igazáról. Valóban, 1671-ben John Burberry, egy Isztambulban élő angol diplomata meglepődve látta a törökök túlzott tisztaságát. Egy népszerű angol mondás pedig úgy tartotta: „mosd a kezed gyakran, a lábad ritkán, a fejedet pedig egyáltalán ne”.

Azt gondolnád, ez már elég érv, de a klasszikus és a késő középkorban újabb tévhitek terjedtek el: a piszokréteg megvéd a fertőzésektől, mivel a betegség a nyitott pórusokon keresztül hatol be. Mások pedig úgy vélték, hogy ha valaki túl gyakran fürdik, lemoshatja magáról a vizet, amellyel egykor megkeresztelték.

A feljegyzések szerint I. Jakab király szenvedélyesen gyűlölte a vizet, és egyáltalán nem mosakodott. Persze érdemes kétséggel kezelni azt a szóbeszédet, miszerint a király soha nem mosdott. Bár az udvarhölgyek észrevették, hogy Jakab folyamatosan vakarózik, és evés előtt nem mos kezet. Ujjait egy enyhén nedves szalvétával törölte meg.

De a középkorban azért mégiscsak voltak fürdők. Igaz, a napi fürdés kultusza nem volt annyira elterjedt, mint az ókori Rómában. Voltak nyilvános és magánfürdők is, ahol az emberek olyan természetességgel találkoztak, mintha a templomban vagy az utcán lennének, hogy szabadon társalogjanak. A XIII. században az egyház az erkölcsösség megőrzése érdekében a férfiaknak és a nőknek megtiltotta a közös fürdőzést.

Ugyanakkor egyes egyházi személyek valóban nem mosakodtak. „Rengeteg tetű mászkált érdes bőrén, és ette a böjtöléstől lesoványodott testét” – mondták Anianei Szent Benedekről. Persze, ez inkább kivétel volt a szabály alól. A szerzetesek többnyire a kijelölt napokon vagy ünnepekkor fürödtek.

A ciszterciek kiközösítették azokat, akik engedély nélkül fürödtek a nyilvános fürdőkben. Valószínűleg nem is annyira a higiéniáról volt szó, mint inkább az erkölcsökről és azokról a fürdőbeli szórakozásokról, amelyek a XVI. századra végleg lerontották a közfürdők megítélését. Ha a házastársak egyike akár csak egyszer is ellátogatott egy fürdőbe, az válóok lehetett. A karthauzi szerzetesek celláiba bevezették a vizet, hogy a szerzeteseknek ne kelljen kimenniük, és helyben tudjanak mosakodni. A Sankt Gallen-i apátságban pedig a fürdők a hálótermek mellett helyezkedtek el, és mindenki ott fürdött, aki csak akart.

1162-ben London Southwark negyedében körülbelül tizennyolc nyilvános fürdő – úgynevezett „stew” – nyílt meg. A XIV. század elején Párizsban nagyjából 30 közfürdő működött. A Bécs melletti Badenben (nem összetévesztendő a másik híres fürdővárossal, Baden-Badennel) a XV. században szintén több tucat fürdő volt. 1480-ban III. Frigyes, a Német-római Birodalom császára, a városnak egy címert adományozott, amely egy fürdőző férfit és nőt ábrázol. A tehetősek inkább magánfürdőket használtak, a nemeseknek pedig a pincében voltak fürdőik. A fürdőkádak a hálószoba szomszédságában helyezkedtek el.

VIII. Henrik angol király nagy kedvelője volt a fürdőzésnek. A Hampton Court-palotában, a Bayne-toronyban lévő fürdőkádja egy kerek fa hordóra hasonlított, de feleakkora magasságú volt. A hordó-kádat belülről egy lepedővel bélelték ki, hogy a királyba ne menjen szálka.

1550 és 1750 között valóban a megszokottnál kevesebbet fürödtek az emberek. A fürdés divatja Ansbachi Karolina brit királyné trónra lépésével tért vissza, aki érdeklődést mutatott az orvosi újdonságok iránt.