A hiteles és az irodalmi történet összehasonlítása számos következtetés levonását teszi lehetővé. Először is – egyrészt – minden még keményebb volt, mint Dumánál. A gárdisták, akiknek a párbajok megakadályozása lett volna a feladatuk, maguk is részt vettek bennük. A párbajhoz még egy apró sértésre sem volt szükséges – a kihívás csak úgy is érkezhetett, minden ok nélkül –, a becsület fogalma pedig nem engedte meg egy nemesnek, hogy visszautasítsa, ha három rendfenntartó felajánlotta neki, hogy csatlakozzon egy számára ismeretlen okból kirobbant verekedéshez. Csak azt volt szabad megkérdezni, hogy „én kivel vagyok?”.
Másrészt viszont – ami a regényekben szereplő képtől eltér – a valóságban sok minden másképp zajlott. Például, ha valaki harcolni akart, nyugodtan megtehette. Bár a párbajok mindenhol tiltva voltak a legsúlyosabb büntetések terhe mellett, ez nem akadályozta meg az úriembereket abban, hogy kihívják egymást – akár nyilvánosan, például az Állami Duma ülése közben is.
Akár a rendőrfőnök jelenlétében is lehetett párbajt megbeszélni – még akkor is, ha ő maga nem vett részt benne. Ez ugyanis becsületbeli ügy volt. Hogy jön ide a törvény?… Hát úgy, hogy a becsület sokkal fontosabb volt. Ennek a fogalma pedig sokkal kevésbé különbözött a mai elképzelésektől, mint azt sokan gondolják. Például egy húszéves kardforgató nem fogadhatta el egy tizenhat éves kihívását – ezt egyszerűen nem nézték volna jó szemmel. És ez akkor is igaz volt, ha a párbajban csak a harc számított. A párbaj során elkövetett esetleges gyilkosság sem a törvény, sem a társadalom szemében nem különbözött semmilyen más közönséges gyilkosságtól.
A párbajok a valóságban nem egészen úgy zajlottak, mint ahogy az irodalomban olvasható. Megsértettek? Hívd ki a sértőt! Ha nem kér bocsánatot a korlátnál, lőj a levegőbe. Ennyi, a dolog el van intézve, ráadásul kulturáltan, civilizáltan – sokkal jobb, mint egy orrbaverés… Viszont az a lehetőség, hogy félsz, hogy az ellenfeled nem okosan használja fel a golyóját… nos, ez fel sem merülhetett. Egy úriember nem „félhetett”.
A klasszikus irodalom hozzászoktatta a modern olvasót ahhoz, hogy a párbajban való gyilkosság a múltban normális, hétköznapi jelenség volt. De nem. Soha.
A női párbajok viszont – térjünk vissza rájuk végre – ritkábbak voltak, de sokkal halálosabbak. Mert ha két nő között már idáig fajult a dolog, az ellenfeleknek biztosan komoly nézeteltéréseik voltak egymással. A nők rosszabbul uralkodtak magukon, és ami nem elhanyagolható, rosszabbul bántak a fegyverekkel. Egy könnyű arcsebzés – szó szerint egy karcolás – egyes kultúrákban szégyenletesnek számított, másokban (a németben) pedig megtisztelőnek – ehhez óriási mesterségbeli tudás kellett. Ha viszont ügyetlen kézben volt a kard, könnyen úgy járhatott az ember, mint Ana de Mendoza hercegnő.
És ami a furcsa szokást illeti, hogy „félmeztelenül” harcoltak: bár a párbajhoz kényelmes és megfelelő ruházatot találni nyilvánvalóan nem lett volna lehetetlen, a helyzet az volt, hogy a hölgyeknek nem állt módjukban átöltözni. A női párbajok vagy hirtelen jöttek létre, vagy mély titokban szervezték őket – a férfiak háta mögött. A nemesasszonyok a szolgálóikban sem bízhattak meg.
Egy patriarchális társadalomban ugyanis a nőknek nem volt joguk párbajra hívni másokat, de nem is voltak kötelesek elfogadni egy kihívást. A női párbaj nem számított olyan szent szokásnak, amely felett – ha nem történt sérülés – még a törvény is szemet hunyt volna. Az apák, fivérek, férjek pontosan úgy reagáltak volna két lány kardpárbajának hírére ebben a korban, mint ahogy ma is reagálnánk. A párbajozó nők és a segítőik azonnal rács mögé kerültek volna.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
