Megnyomtam a lejátszást. Összerezzent, mintha pofon vágtam volna. „Te kamerákat szereltél fel? A beleegyezésem nélkül?” – Te meg hazahoztad a Crossfit-messiást a beleegyezésem nélkül. Hagyjuk a jogi maszlagot.
Megpróbálta elkapni a távirányítót, de elhúztam a kezem. A videó hang nélkül ment, de a légzése hangosabb volt bárminél. „Ez nem az, aminek látszik…” – Nem az? Életem, 4K-ban láttam. Bárcsak SD-ben néztem volna, de már késő. Lerogyott a kanapéra, az arca falfehér lett. „Eltávolodtunk. Te egész nap a hibajegyeket bújod, éjjel meg grafikonokat elemzel. Én… azt hittem, te már nem is…” – Nem kívánlak? – nevettem fel keserűen. Azért tettem fel a kamerákat, hogy kiderítsem, velem van-e a baj. Hát kiderült: velem is, de nem úgy. „Beszélni akartam veled…” – Igen, a beszélgetés ma remekül ment nektek. Főleg a testbeszéd.
Csend. Még a hűtőgép is elhallgatott. Láttam, ahogy rázkódik a válla. És hirtelen elfáradtam. A féltékenységtől, a dühtől, a saját olcsó kameráimtól. – Rendben – mondtam. – Egyszerűsítsünk. Kivettem egy lakást az iroda mellett, kifizetem a nyár végéig. A gyerekeket megoldjuk felváltva. Az ügyvédem keresni fog.
Sírni kezdett. Nem úgy, mint a filmekben, hanem igazából: vörös orr, remegő száj. De a könnyek ebben a pillanatban olyanok voltak, mint egy „git push” parancs rendszerütközés után – elkéstek. „Jól van, hibáztam. De te is…” – Tudom. – Kikapcsoltam a tévét. – Mindketten tönkretettük ezt az otthont. Én csavarhúzóval a gipszkartonon át, te meg a sráccal a lepedőn keresztül.
Összepakoltam a táskámat: pár póló, laptop, töltő. Búcsúzóul elindítottam a telefonomon az „eszköz eltávolítása” parancsot – töröljék csak magukat a kamerák a rendszerből. De előtte a felvételt lementettem a külső SSD-re. Mégiscsak IT-s vagyok.
Az ajtóban még hallottam, ahogy utánam suttogja: – Mit mondunk a gyerekeknek? – Az igazat. Hogy apa és anya olyanok, mint két szerver szinkronizáció nélkül. Mostantól mindenkinek külön adatbázisa van.
Kiléptem a lépcsőházba, és csak egy gondolat zakatolt a fejemben: elképesztő, hány házasság hever valójában holtan, amíg valaki be nem kapcsolja a felvételt.
Egy órával később egy padon ültem a vízpartin, néztem a kacsákat, és rájöttem: nem az a legnehezebb, hogy bizonyítsd a megcsalást, hanem hogy megnyomd a „delete” gombot a saját profilodon valaki más életében. Még nem tudom, képes leszek-e rá. De a pendrive a zsebemben olyan nehéz volt, mint egy ólomgolyó.
És tudjátok, van egy furcsa nyugalom abban, ha az igazság ott van egy adathordozón. Mert a hazugság, az mindig élő stream, szünet nélkül. De a felvétel… a felvételt egyszer majd le lehet törölni. Ha már nem lesz fontos. Ha egyszer eljutok oda.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
