Egyszerű és egyben sokkoló felismerés volt ez az orvosi kar számára. Kiderült, hogy az orvosok, akiknek az életmentés a hivatásuk, maguk okozták a pácienseik halálát.
Semmelweis azonnal elrendelte, hogy minden diák és orvos a vajúdó nők vizsgálata előtt alaposan mosson kezet klórmeszes oldatban – egy erős fertőtlenítőszerben, amelyről úgy vélte, képes elpusztítani ezeket a „hullamérgeket”.
Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Néhány hónap alatt a halálozás az első osztályon leesett az elfogadható 1-2%-ra. A számok magukért beszéltek. Semmelweis biztos volt benne, hogy hatalmas felfedezést tett, amely életek ezreit menti majd meg. Pestre költözött, ahol a Szent Rókus Kórházban is bevezette a gyakorlatát, és ott is meredeken csökkent a halálozási arány, jóval alacsonyabb lett, mint a környékbeli kórházakban.
Magyarországon Semmelweis ötleteit viszonylag nyugodtan fogadták. De Bécsben, az akkori európai orvoslás központjában, és a legtöbb más országban gúny, kritika és teljes elutasítás várta. A vezető orvosok egyszerűen nem voltak hajlandóak elhinni, hogy valami egyszerű kézmosás megelőzheti a szörnyű gyermekágyi lázat.
Elismerni Semmelweis igazát azt jelentette volna, hogy beismerik: ők, a megbecsült professzorok és orvosok, éveken át maguk, tudtukon kívül gyilkolták a pácienseiket. Ez túl nagy csapás volt a szakmai önérzetüknek.
Semmelweis a kritikával és meg nem értéssel szembesülve egyre élesebb és nyersebb lett. Nem publikálta az eredményeit olyan aktívan a vezető folyóiratokban, mint Lister, és amikor mégis megtette, gyakran heves vitákba bocsátkozott, dühös nyílt leveleket írt, ellenfeleit „tudatlanoknak” és „gyilkosoknak” nevezve. Ez persze nem szerzett neki több támogatót. De meg lehet érteni – látta, hogy emberek halnak meg a kollégái makacssága miatt.
Semmelweis tragikus vége és öröksége
Az évekig tartó, eredménytelen küzdelem, az állandó kritika és a tehetetlenség érzése szörnyű hatással volt Semmelweisre. Mentális egészsége megromlott. Lehet, hogy más betegségek is közrejátszottak – egyes történészek szifiliszt vagy korai demenciát feltételeznek. A viselkedése különccé és zavarttá vált.
1865-ben, mindössze 47 évesen, a kollégái (egyes források szerint a felesége is) csellel egy Bécs melletti elmegyógyintézetbe vitték. Amikor rájött, mi történt, és megpróbált elmenekülni, az ápolók brutálisan megverték. A verés közben megsérült a keze, amely elfertőződött. Szepszis alakult ki nála.
A sors szörnyű iróniája: Semmelweis Ignác, az ember, aki az életét a szülés utáni szepszis elleni harcnak szentelte és felfedezte a megelőzés módját, két héttel később vérmérgezésben halt meg, amelyet egy elmegyógyintézetben szerzett sérülés okozott. Abba halt bele, ami ellen ő maga küzdött.
De a történelem végül mindent a helyére tett. Bár az elismerés túl későn érkezett Semmelweis számára, az ő munkája, akárcsak Listeré, nem veszett kárba. Ők ketten fektették le az aszepszis (azok az eljárások, amelyek megakadályozzák a mikrobák sebbe jutását – eszközök, textíliák, levegő sterilizálása) és az antiszepszis (a sebben vagy a bőrön lévő mikrobák elpusztítására irányuló eljárások – fertőtlenítőszerekkel való kezelés) alapjait.
Ma a kézmosás a beteg vizsgálata előtt, a steril kesztyűk, a műtéti terület fertőtlenítése, az eszközök sterilizálása – mindez a legteljesebb norma, az orvostudomány ábécéje.
Listert még életében hősként ünnepelték, a nevét orvosi műszerek és még egy ismert szájvízmárka (Listerine) is viseli. Semmelweist azonban csak a halála után ismerték el, ma viszont már méltán nevezik „az anyák megmentőjének”, szobrokat emelnek neki, egyetemeket és klinikákat neveznek el róla.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
