A harmadik ember szindróma – avagy hogyan teremt az agyad „útitársat”, amikor a végsőkig kimerültél.
Nézzünk utána ennek a különös jelenségnek, és hogy mit mond róla a tudomány.
Képzeld el: egyedül vagy, és egy jeges pusztaságon haladsz. A hideg a csontjaidig hatol, az ujjaid már alig engedelmeskednek, és minden mozdulat olyan, mint egy maraton, súllyal a mellkasodon.
Körülötted – sehol senki. De hirtelen tisztán érzed, hogy valaki ott van veled. Sőt, nem egyszerűen csak érzed – hallod a hangját, érzed, hogy mögötted megy, segít, néha még tanácsokat is ad.
Nem, nem őrültél meg. Pontosabban, csak egy kicsit – és csak átmenetileg. És ez a furcsa eset akár az életedet is megmentheti.
Ez a harmadik ember szindróma. Egy egyedülálló pszichológiai jelenség.
A „kísértet”, ami megment
A jelenséget először Ernest Shackleton brit Antarktisz-kutató írta le 1919-ben. Expedíciója a Déli-óceán jeges világában rekedt. Hajójukat szétzúzta a jég, és a csapat több mint két éven (!) keresztül próbált túlélni a jégen és a viharos tengereken, miközben igyekeztek visszajutni a civilizációba. Az út egyik legnehezebb szakaszán Shackleton hirtelen rájött:
„Hárman voltunk… de mindvégig úgy tűnt, hogy négyen.”
De miért éppen a harmadik ember szindrómája? Miért nem a negyediké vagy a másodiké?
Azért, mert a történet Thomas Eliot költőnek köszönhetően terjedt el, aki az 1922-ben megjelent „Átokföldje” (The Waste Land) című művében ezt írta:
„Ki az a harmadik, aki mindig melletted halad? Ha számolom, csak te vagy és én, de ha előre tekintek a fehér úton, mindig ott halad melletted valaki más is.”
Így született meg a „harmadik ember” fogalma: a láthatatlan útitársé, aki extrém helyzetekben jelenik meg, amikor a szervezet a végsőkig kimerült, az elme pedig kétségbeesett. Bármilyen paradoxnak tűnik is, éppen ez az illúzió adhat erőt a továbbhaladáshoz.
Számos ilyen eset ismert. Íme, csak a legkirívóbbak:
Reinhold Messner hegymászó a Mount Everest megmászása közben csokoládéval kínálta fantomját. Dr. Jeremy Windsor 2008-ban 8000 méteres magasságban egy egész napon át beszélgetett képzeletbeli barátjával, Jimmyvel. Jim Sevigny kutató, miután lezuhant egy hegyről, egy hangot hallott, ami azt parancsolta: „Vedd a kabátod!”. Ez a hang szó szerint elvezette őt a mentőcsapathoz.
A katasztrófák túlélői, sarkkutatók, pilóták, tengerészek, sőt még űrhajósok is gyakran találkoznak ezzel a „fantommal”. Amikor valaki egyedül, a tűrőképessége határán találja magát, az agya gyakran meglepő lépésre szánja el magát: „Oké, egyedül nem fogsz megbirkózni vele. Itt egy képzeletbeli társ.”
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a „Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
