Sosem tartottam magam paranoiásnak.
IT-s vagyok, harmincnyolc éves, és megszoktam, hogy a logfájloknak hiszek, nem az érzelmeknek. De az elmúlt fél évben a logika túl sok „red flaget” dobott fel: a feleségem elkapta a tekintetét, ha vacsora közben hozzáértem, a telefonját mindig kijelzővel lefelé tette le, a szex pedig… nos, olyan lett, mint egy elromlott ébresztőóra: elvileg minden reggel csörögnie kéne, de helyette csak halkan kattog valami a fedél alatt.
A gyerekeket le akarta vinni anyósomékhoz vidékre. „Pihenj egy kicsit, úgyis most van a szoftverfrissítés, úszol a melóban, nem érsz rá velünk foglalkozni” – mondta, miközben búcsúzóul megcsókolt. Tökéletes indok, hogy egyedül maradjak. Nekem pedig tökéletes alkalom, hogy teszteljem: a szorongásom valós, vagy csak a rendszerem produkál hibás adatokat.
A második este, immár család nélkül, megszokásból töltöttem egy pohár olcsó bort, a második monitoron megnyitottam egy prezentációt, a főképernyőn pedig… rendeltem az internetrő egy csomag miniatűr IP-kamerát. Füstérzékelőnek álcázott típus, darabja pár ezer forint szállítással együtt. Úgy tűnik, a hitvesi hűség manapság kevesebbe kerül, mint egy péntek esti pizzarendelés.
Négy nap múlva a futár a kezembe nyomta a dobozt. Úgy forgattam, mint valami lopott holmit. „Mekkora pszichopata vagy” – mondtam magamnak a tükörbe nézve. De azért kibontottam.
A szombat délelőtt a telepítéssel telt: az egyik „kapszula” a hálóban ment a csillárba, a másik az előszobába a bejárattal szemben, a harmadikat a nappaliban rejtettem el a hangfalak közé. A negyediket végül nem szereltem fel – vicces, de még a paranoiának is van határa.
Majdnem írtam a feleségemnek, hogy eldicsekedjek: „Nézd, drágám, mostantól okosotthonunk van!” De a gondolat, hogy esetleg felugrik neki egy push értesítés a telefonján, hogy „Mozgás érzékelve a hálóban, 14:03”, és rájön, hogy figyelem, megállította az ujjamat. A beszélgetést elnapoltam a „majd később” mappába.
Amikor a feleségem hazajött, idegen samponszagot hozott magával. A gyerekek kiabáltak, a kutya megőrült örömében. Megkérdezte, becsuktam-e az erkélyt a vihar alatt. Úgy figyeltem a hangszínét, mint egy igazságügyi hangszakértő, aki vágást keres az hangsávban. Első nap – semmi. Második nap – szintén semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy a kamerák ugyanolyan fölösleges porfogók lesznek, mint a szobabicikli, amire mostanában a zakóimat dobálom.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
