A sorsára hagyást (marooning) nem csak büntetésként alkalmazták
Bartholomew Roberts és John Phillips kapitányok történelmi feljegyzéseiben a partra tételt a kalóztársak becsapásáért, lopásért és árulásért (lázadásért) járó büntetésként határozzák meg.
A sorsára hagyást (marooning) nemritkán alkalmazták hajólázadás és kapitányváltás után is. Az ilyen esetek közül könnyen eszünkbe juthat a hírhedt kalóz, Calico Jack Rackham, aki titokban legénységet toborzott, zendülést szított és megbuktatta kapitányát, Charles Vane-t. Ezt követően tiszteletet tanúsított iránta azzal, hogy nem a halált, hanem a nyílt tengerre való kitételt ajánlotta fel neki néhány mentőcsónakban. Még egy hétre elegendő élelemmel is ellátta a leváltott kapitányt és a hozzá hű embereket.
Valami hasonló történt Edward England angol kalózzal is. A saját legénysége fellázadt ellene és kitette őt Mauritius szigetére, ahonnan később egy kezdetleges tutaj építésével próbált meg elmenekülni.
Ned Low-t például, a történelem egyik leghírhedtebben kegyetlen kalózkapitányát, a saját legénysége (mivel túl őrültnek tartották) azért, hogy megszabaduljon tőle, eszméletlenre itatta. Aztán, amíg Low aludt, otthagyták részegen egy lakatlan szigeten egy üzenettel, egy palack ivóvízzel és egy egyetlen golyóval töltött pisztollyal.
Összességében ilyesmi nagyon gyakran előfordult a kalózoknál.
A sorsára hagyás (marooning) mindig biztos halált jelentett?
Persze néha csodák is történtek, és a lakatlan szigeten az élet és halál mezsgyéjén lévő kalózokat véletlenül észrevették a sziget mellett elhaladó hajók – ezek néha „baráti” kalóz- vagy kereskedelmi hajók voltak, máskor pedig hadihajók.
- Ha a kalózt a „szakmabeli barátai” vették fel, felajánlhatták neki, hogy csatlakozzon a legénységükhöz, mivel kabalának tekintették az ilyen illetőt. Úgy hitték, hogy egy ilyen szerencsés fickó a fedélzeten biztosan nagy szerencsét hoz majd.
- Azonban, ha a lakatlan szigetről származó kalózt kereskedelmi vagy hadihajók vették fel, akkor minden teketória nélkül a legközelebbi kikötőbe szállították a személyazonosságának megállapítása és az azt követő bírósági eljárás céljából. Erre a sorsra jutott például Charles Vane és 15 kalóztársa, akiket Calico Jack Rackham nem egy szigetre, hanem mentőcsónakokban tett ki a nyílt óceánra. 1720-ban Vane kapitányt és társait a nyílt tengeren felvette egy hadihajó, majd az összes kalózt letartóztatták és Port Royalba szállították. Ott Charles Vane-t és legénységét kalózkodás vádjával bíróság elé állították, majd kötél általi halálra ítélték.
Persze az is előfordult, hogy a nagyobb lakatlan szigetre került kalózoknak leleményességük révén sikerült életben maradniuk. Ha volt rá lehetőség, a kalóz elbújt a pálmafák alatt, ügyesen halászott és gyümölcsökön élt. Így járt például Alexander Selkirk, az egykori kalóz, akit 1704-ben az angolok mentettek ki a Csendes-óceánon fekvő Juan Fernández-szigetek egyikéről.
Úgy tartják, hogy megmentése után éppen Selkirk szolgált mintául Robinson Crusoe, Daniel Defoe híres regényhősének megalkotásához.
Azonban megmenekülni egy lakatlan szigetről kivételes, hihetetlenül ritka és szerencsés fordulat volt. Hiszen az ilyen helyzetbe került kalózok 99%-a a biztos pusztuláson kívül nem talált semmi mást a szigeten.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
