Hogy megértsük ennek a problémának a lényegét, vissza kell mennünk a tudományos ismeretek kialakulásának történetéig, és tulajdonképpen a különböző hőmérsékleti skálák megjelenéséig.
Eredetileg a hőmérsékleti skálák létrehozása decentralizált módon történt. Különböző tudósok és mérnökök egymástól függetlenül fejlesztették ki saját mérési rendszereiket.
Kiindulópontként mindenki olyan jelenségeket választott, amelyeket könnyű volt laboratóriumi körülmények között reprodukálni, például a víz fagyás- és forráspontját (ami a Celsius- és Fahrenheit-skálák alapját képezte), vagy a jég olvadását és az emberi test átlagos hőmérsékletét (mint a Réaumur-skála esetében).
A különböző kiindulópontok kiválasztása mellett a hőmérsékleti skálák egy másik tulajdonságban is különböztek – a két egymást követő beosztás közötti intervallum nagyságában. Ezt a szempontot szintén a gyakorlati alkalmazás és az adott feladatokban való kényelem szempontjai határozták meg.
Később az egyes skálák használata nem a kényelmen vagy a praktikumon alapult, hanem inkább hagyománnyá vált. Minden tudományos iskola azt használta, amit megszokott. Nincs itt semmiféle titkos fizika. Valahol a Celsiushoz szoktak hozzá, máshol a Fahrenheithez. Az abszolút méréseknél pedig a Kelvin terjedt el. Ez a bevett gyakorlat.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
