A történelem legnagyobb forradalmai néha egyetlen apró, hétköznapi megfigyelésből születnek.
Először is egy vicc, ami idevág:
Középkor, egy kórház a szegényeknek. A kórterembe belép az orvos, mögötte egy ápoló egy fűrésszel.
Orvos: – Na, François, amputálni kell a jobb…
Az ápoló a fűrésszel: – Huss!
Orvos: – Azt mondtam, a jobbot!
– Huss!
– De nem a lábát, hanem a karját!
– Huss!
– De hát ez nem is François…
Hallottál már egy olyan szükséges és fontos szakmáról, mint a hosszúvágó (pssszt, üzenem a makulátlan helyesírás szektájának, itt nincs hiba, tényleg hosszúvágó)?
Bár tudod mit, inkább nem is… a történetet nem velük kéne kezdenem, hanem a sekerekkel.
Micsoda? Azt sem tudod, kik azok? Az hogy lehet!
Én már vagy 15 perce tudok róluk, te meg nem!
Jó, ez csak vicc, térjünk vissza a történelmi tényekhez. Az 1800-as évek elején élt Amerikában a „reszketők”, azaz a sekerek szektája. Olyan emberek közössége volt ez, akik elhitték, hogy szó szerint pár éven belül bekövetkezik a második eljövetel. Erre pedig komolyan fel kell készülni… meg kell mosakodni, kalácsot kell sütni, ki kell pihenni magunkat, stb.
Milyen jó is lenne!
A valóságban a srácok őszintén hittek abban, hogy Krisztus hamarosan a földre érkezik, ezért az embereket és magát a Földet is… jobbá kell tenni. Azonban a fanatikusokkal és a szimplán elmeháborodottakkal ellentétben a sekerek a helyes következtetésre jutottak:
Ha azt akarod, hogy jó legyen a világ… kezdd magaddal.
Ezért a következőket hirdették: minimalizmus (nem szegénység, hanem kifejezetten minimalizmus), szorgalom, őszinteség, a nők egyenjogúsága (sok női vezetőjük volt), pacifizmus, állandó imádkozás. És mindeközben… rajongtak a fejlődésért, a technológiáért, és összességében nagyon találékony emberek voltak.
De mivel az emberek a sekereket kissé bogarasnak tartották, ezért ők inkább a sajátjaik között telepedtek le, közösségekben éltek, és általában szerettek elvonulni valahova az erdőbe vagy a Vadnyugat prérijére, jó messzire a gonosz társadalomtól.
Pontosan egy ilyen távoli közösségben élt mai cikkünk hősnője, Tabitha Babbitt. Írástudatlan varrónő volt, aki egész életét annak szentelte, hogy a közösség férfijainak ruháit varrja. Nyilvánvaló, hogy aki a többieknek alsónadrágot varr, az nem egy vadászpilóta, de a munkáját kicsi és nagy egyaránt nagyra becsülte, hiszen a közösségben csak egy varrónő volt, de rengeteg embernek volt szüksége ruhára.
Tabitha Babbitt élete nap mint nap (nyáron) ugyanabban a kerékvágásban telt: ha rossz volt az idő, otthon varrt, ha pedig szép napos idő volt, a férje kivitte a kezdetleges varrógépét és az asztalát az utcára, ahol a gyerekektől körülvéve ült és varrta a ruhákat, a fehérneműt, az ágyneműt és mindazt, amit a 19. században varrhattak.
Tabitha férje pedig az a bizonyos hosszúvágó volt.
Valószínűleg már rájöttél, kik azok a hosszúvágók. Olyan ácsok, akik „hosszúvágással” foglalkoztak, azaz fogtak egy speciális keretes fűrészt vagy egy csúcstechnológiás nano-ultra-hiper szerkezetet, és egész nap csak ezt csinálták: vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik-vzsik…
Amikor a vzsik-vzsikolást megunták, lemásztak a fűrészbakról, ittak egy teát, ettek… nos, ettek valamit, aztán megint vzsik-vzsik-vzsik… És ez ment a végtelenségig!
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
