Egy értéktelennek hitt kő, ami megváltoztatta a 19. századot.
Tudsz valamit arról az anyagról, hogy pechblende?
Hogyhogy nem?
Micsoda szégyen!
Én például már 20 perce tudok róla!
Különben a fejemet teszem rá, hogy erről az anyagról a hivatásos vegyészek 90%-a sem tud semmit. Bár ha egy másik, elterjedtebb nevén nevezném, akkor mindenki azt mondaná:
– Miért nem ezt mondtad! Minek hülyítesz?
Meg is fogom nevezni, csak egy kicsit később. Először elmesélem, hogyan fedezték fel.
Mit tudsz Szászországról azon kívül, hogy egykor a szász lovagok páncélozott bádogdobozokban száguldoztak Európa-szerte, és szó szerint és átvitt értelemben is térdre kényszerítettek mindenkit, aki nem értett velük egyet? Amikor ugyanezzel a céllal megjelentek a szlávoknál, azok különösebb erőfeszítés nélkül kicsavarták a kezükből ezt a „térdre kényszerítőt”.
És valószínűleg azt is tudod, hogy Szászország a bányák földje. És ebben teljesen, abszolút, 100%-ig igazad van. Szászország valóban a hegyek és bányák vidéke. Felmerül a gyanú, hogy a szász hegyeket pont ugyanazok a szász lovagok túrták fel, miközben újabb „térdre kényszerítőt” kerestek (de ez nem biztos).
De viccen kívül: Németországnak ebben a Drezda központú, kis területű régiójában hatalmas szén- és vasérckészletek összpontosulnak. Ezért minden magára valamit adó helyi lakos kötelességének érezte, hogy kiásson valamilyen tárnát, és kitermeljen belőle valamit.
Szászország hegyeit keresztül-kasul árkok szabdalják, mert bár rengeteg szenet és ércet rejtenek, maguk az erek nem túl vastagok. A szén után kutatva hosszú és keskeny tárnákat kellett ásni, amelyek gyakran a semmibe vezettek. Az ér egyszerűen elvékonyodott, és a kitermelése már nem érte meg.
Ezért a tárnát egyszerűen bezárták, és másik érceret kerestek. És ez így ment a végtelenségig. A régi bányajáratok pedig… némelyik magától beomlott, mások megmaradtak lyukaknak a földben, ahová évtizedekig, sőt, akár évszázadokig senki be sem nézett.
Ezt is tették a helyi gyerekek. Hiszen tudod, a kalyibák, építkezések, pincék, régi gyárak, elhagyatott bányák – pont ezek kellenek minden olyan gyerekbandának, amelynek igazi, okostelefon-mentes gyerekkora volt. Így hát a szász srácok kedvenc időtöltése is az volt, hogy bemásszanak valamelyik tárnába, és ott egy jót „kószáljanak”.
1826-ban az egyik szász bányában egy csapat srác „kószált”, köztük egy Josef Riedel nevű fiú. Ő volt a legidősebb a társaságban, és hozzá már nem igazán illett a bányákban mászkálni, de hát mit meg nem tesz az ember a barátaiért!
Hogy mit csináltak ott?
Hát, futkostak, bújócskáztak, játszadoztak. Mígnem a bánya legmélyén Josef bele nem taposott valami sűrű, ragadós trutyiba, ami feketés-zöld hólyagok formájában ült a köveken. Ez a trutyi ragacsos volt, és nagyon hasonlított a… gyantára.
De honnan került gyanta a hegy mélyére?
Ez a kérdés nagyon érdekelte Josefet, mivel ő generációk óta… üvegfúvó családból származott. Apjának egy kis családi műhelye volt, amely a legegyszerűbb, nagyon olcsó üvegedényeket gyártotta.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
