A fiatalok valószínűleg azt se tudják, hogy volt ilyen.
A mai modern vécéket nem véletlenül hívják „kompaktnak”. A tartály közvetlenül a csészére van szerelve, így kis fürdőszobákban is elférnek, ahol fontos a helytakarékosság.
Ez a fajta vécé sokkal szebb látványt nyújt, mint a régi típus, ahol a tartály a plafon alatt lógott és egy hosszú cső kötötte össze a csészével – jobb esetben a falba rejtve. De azért a régi rendszernek is megvoltak a maga előnyei.
Szovjet korabeli szaniterek
A 20. században a plafon alatti tartályos vécék nagyon elterjedtek voltak. Még ma is találkozhatsz velük néhány középületben, például régi építésű iskolákban. A rendszer a következőkből állt:
- Padlóra szerelt csésze: fából készült talapzatra rögzítették. Mivel a szaniterek nagyon sokáig bírták, a fa idővel elkorhadt. A vécét persze nem cserélték le emiatt, hanem betonnal erősítették meg az alapját. Ez a megoldás nem volt túl esztétikus és kényelmes, de legalább tartós volt. Voltak olyan vécék is, amiket a padlóba építettek be, ezeket hívták „Genova csészének”. Iskolákban és más középületekben lehetett velük találkozni.
- Lefolyócső: A Szovjetunióban vasból készült, ami a folyamatos vízzel való érintkezés miatt elrozsdásodott és tönkrement. Amint a 20. század végén megjelent a műanyag, a csöveket is elkezdték abból gyártani.
- Öntöttvas tartály: nagyon magasan, a plafon alatt helyezkedett el. A lehúzó mechanizmust egy hosszú láncon lévő fogantyú működtette, amit meg kellett rángatni. Ekkor a víz hangos robajjal és zajjal zúdult le, magával sodorva a salakanyagokat.
A rendszer legnagyobb előnye a hatékony öblítés volt. Gyakran nem is kellett vécékefét használni, ami fontos szempont volt a közösségi helyeken. Ez a fajta vécé a lakásokban is megtalálható volt, akár az újabb építésűekben is – mind a kommunális lakásokban, mind különállókban.
De még ott sem volt túl szép látvány ez a vécé. A tartályt és a csövet általában próbálták a mellékhelyiség falával egyszínűre festeni, hogy minél kevésbé szúrjanak szemet, de a hideg víz miatt folyamatosan lecsapódott rajtuk a pára.
Meg kell jegyezni, hogy ez a fajta vécé nem csak a Szovjetunióban volt elterjedt, hanem Európában és más országokban is.
Miért volt ilyen magasan a tartály?
A közösségi vécék nem voltak túl kényelmesek és tiszták. A lepattogzott festék, a hiányzó ülőke, a fülkék hiánya és a kellemetlen szag mind hozzátartozott a parkokban, pályaudvarokon, iskolákban található vécékhez.
Ilyen körülmények között a vandálok nem riadtak vissza attól, hogy összefirkálják a falakat, vagy tönkretegyék azt, ami még megmaradt, például a tartályt. Ezt nem volt könnyű megtenni, ha a plafon alatt volt, ráadásul öntöttvasból készült. Ugyanez vonatkozott az iskolákra is, ahol mindig akadtak kíváncsi, csínytevő diákok, akik kísérletezni akartak azzal, hogy beletuszkolnak valamit a tartályba.
Viszont egy ilyen tartályt könnyű volt megjavítani, ha elromlott. Márpedig ezek nagyon gyakran elkezdtek csöpögni. Minden vízvezeték-szerelőnek volt kéznél direkt erre az esetre bekészített speciális felszerelése, így a javítás nem tartott sokáig.
A tartályt biztonságosan rögzítették, ráadásul elég nehéz is volt. Így azok, akik szerettek volna elvinni mindent, ami nincs leláncolva, hoppon maradtak.
De a rendszer előnyei ezzel még nem értek véget. A legfontosabb és legpraktikusabb oka annak, hogy ilyen magasra helyezték a tartályt, a hatékony öblítés volt, ahogy már említettük. Ez a fizika törvényeiből következik. Minél magasabban van egy adott mennyiségű víz, annál nagyobb sebességet ér el az alsó ponton, amikor kifolyik. Ráadásul a vízfogyasztás is kisebb volt, mint a modern vécéknél.
Az új technológiák és a szaniterek dizájnjával szembeni elvárások teljesen új modellek megjelenéséhez vezettek, amelyek más elven működő tartállyal, csészével és szerelési móddal rendelkeznek. Ezekkel a régi típusú vécékkel egyébként még ma is lehet találkozni néhány helyen, de szinte biztos, hogy hamarosan teljesen a múlttá válnak.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
